Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 2. szám - SZÍNHÁZ - Szikora János: Gondolatok a Karamazov testvérek dramatizációja kapcsán
Ugyancsak ebben az epizódban zajlik le a következő párbeszéd a két testvér között: „Aljosa: Mitya! És mi lesz, ha Grusenyka ma eljön apához? Dmitrij: Meglesem, berontok és megakadályozom ... Aljosa: És ha ... Dmitrij: És „ha”, akkor megölöm. Aljosa: Mit beszélsz testvér?! Dmitrij: Nem Grusenykát. Az öreget ölöm meg. Aljosa: Mitya!... Dmitrij: Különben nem tudom, nem tudom. Lehet, hogy nem ölöm meg az öreget.” A brutalitás álarcában itt valójában Dmitrij infantilizmusa nyilvánul meg. De van ebben minden félelmetes felhangja ellenére valami naivan komolytalan. S amilyen hihetetlennek tűnik ez, épp oly hihetetlen az öreg Karamazov viselkedése is, amikor véresre verve az az első dolga, hogy tükröt kerítsen magának. Különös, hogy ezek az ironikus mozzanatok épp mindig valami szörnyűség árnyékában, mintegy a közvetlen közelében bukkannak fel, mintha az emberi természet ösztönös védekezései volnának, gúnyos szamárfülek a tragikus végzet háta mögött. A regény ironikus részletei abban a pompás epizódban érik el teljességüket, amelyben a gyerekek Iljusához igyekeznek beteglátogatóba és Kolja, ez a különös rokonszenvvel megrajzolt figura a piacon áthaladva sorozatosan gúnyt űz a falusi kofákból. Ez a groteszk jelenet, amely befejezésében már-már az abszurditás határáig merészkedik, harsány humorával szinte különálló betétnek tűnik. Ám azonnal érthetővé válik az író stílus- és hangulatváltása, ha figyelembe vesszük, hogy Dosztojevszkij Dmitrij letartóztatása után és a halálos beteg Iljusánál tett utolsó látogatás elé helyezi a cselekményt, sajátos oldópontot hozva létre így a tragikus mozzanatok között. A feszültséggel terhes, súlyos mozzanatok közé helyezett oldópontok a művészi hatáskeltés lélektanilag nélkülözhetetlen eszközei nemcsak a regényben, hanem a zene műfajában és természetesen a színpadon is. Az én dramatizációmba is bekerült hát, kifejezetten azzal a célzattal, hogy Aljosa és a már eszelőssé váló Iván utolsó találkozása után a haldokló Iljusa- jelenet feszültségét még bírja pszichikai energiával követni a néző. Ezért a kettő közé iktattam a mulatságos piaci jelenetet. Egymást követő intenzív feszültségek ugyanis a befogadóban egy bizonyos mértéken túl nem fokozódnak, hanem kioltódnak és a néző tehetetlenül elfáradva épp akkor hullik közönybe, amikor a legteljesebb érzelmi-érzéki azonosulást várnánk el tőle. Dramatizálásomat nem az íróasztalnak szántam, tehát kezdettől fogva praktikus meggondolások és konkrét színházi követelmények is befolyásoltak munkámban. A színpadi változat készítésével egyidőben, vele párhuzamosan már a díszletterven is dolgozni kezdtem. A regény nehéz leckét adott fel: ha csak a fő cselekmény térigényeit vesszük figyelembe, akkor is több mint húsz, különféle helyszín váltakozik a történetben, nem beszélve a napszakok, sőt az évszakok szintén el nem hanyagolható változásáról. A regény augusztusban kezdődik és a gyilkosságig — eltekintve a múltbeli események emlékszerű visszajátszásától —, időbeli megszakítás nélkül tart. Dmitrij letartóztatása után azonban ez a folyamatosság megszakad, és két hónap időugrás következik. A cselekmény novemberben folytatódik, majd az ítélet- hirdetés után ismét néhány hét múlik el, míg a regény utolsó epizódjai — látogatás Dmitrij nél a börtönben és Iljusa temetése — megtörténnek. Gyanítom, hogy az akciónak ez az időbeli és térbeli szétszórtsága is arra ösztö77
