Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 2. szám - SZÍNHÁZ - Szikora János: Gondolatok a Karamazov testvérek dramatizációja kapcsán
lektív bűnösség kötelékeitől még mentes, büntetlen létező, gyermek. Ezt a brutális jelenetet tehát másként kell kezelnünk, mert egy másik fontos gondolatkört is bekapcsol a darabba: az ártatlanságot. Terjedelmét tekintve a regény mellékcselekménye, jelentőségét figyelembe véve azonban a fő vonallal egyenrangú, azt szervesen kiegészítő szálnak éreztem kezdettől fogva Iljusa történetét. Dosztojevszkij teljességre törekvő szemléletének megnyilatkozását láttam ebben is, és ezért meglepve tapasztaltam, hogy ezt a szálat valamennyi dramatizáló elhanyagolta. Amikor végre elhatároztam, hogy belevágok a regény dramatizálásába, első pillanattól fogva tudtam: Iljusa történetének szerepelnie kell a darabban. Mintha az író a névhasonlósággal (Iljusa—Aljosa) is jelezni kívánta volna, hogy ez a két alak egy tőről fakadt két virág; a világban szintén létező tiszta ártatlanság különböző küldetésű képviselői ők. Egyikük a létével, másikuk a halálával válik példázattá. Az én dramatizációm tizennyolc képéből csupán három kép jutott ennek a mese-szálnak, ezek viszont a leglényegesebb akciókat tömörítették; az első Iljusa és az iskolások veszekedése, Iljusa és Aljosa, majd később a törzskapitány megismerkedése, a második a gyerekek látogatása a halálos beteg kisfiúnál, a harmadik pedig a temetése. Természetesen arra nem volt mód, hogy az Iljusa-történet teljes hátterét is bemutassam: még csak jelzésszerű utalás sem jutott Iljusa családi miliőjének, pedig ennek leírásánál láthatólag szívesen időzött az író. Párhuzam azonban nemcsak Iljusa és Aljosa között áll fenn, hanem Iljusa apja és Aljosa apja között is. De míg az előbbinél a hasonlóságok, az utóbbi esetben az ellentétek párhuzamáról kell beszélnünk. Mennyire más apa Iljusáé, mint Aljosáé! önzetlen, melegszívű, családjáért minden megaláztatást elviselni kész férfi, akit valóban szinte minden tulajdonságában ellentpontoz az idős Karamazov. Hogy érzékeltessem: itt is ugyanannak az ős-alaknak kétféle arcáról van szó, azzal a dramaturgiai-rendezői fogással éltem, hogy a két szerepet ugyanaz a színész játszotta, természetesen tökéletesen elmaszkírozva. Hiába volt azonban a tökéletes maszk, halványan mégis érezhető maradt, hogy ugyanaz az alak váltogatja itt a jelmezeit. Iljusa története a legprofánabb Krisztus-történet: az ártatlanság szenvedése a világban nem vallási, hanem természetes tényként van ábrázolva itt. A regényt lezáró gyönyörű szólam, Aljosa profán próféciája is ezt hirdeti: talán úgy vagyunk megalkotva, hogy szükségünk van az ártatlanok szenvedésére, mert csak ezt látva érinthet meg bennünket a jóság kegyelme. A regény teljességéhez tartozik, hogy a fizikai és lelki brutalitás ábrázolása mellett, sőt közben, az írónak arra is van gondja, hogy egy-egy ironikus megjegyzéssel vagy részlettel ellentpontozza a szituációk komolyságát. Bár annak hat, mégsem egyszerű humor ez, hanem az élet tényeinek bölcs szemléletéből fakadó derű, amelyet az író minden esetben a teljesebb ember- ábrázolás érdekében alkalmaz. Ezért is meglepő, hogy csaknem minden általam olvasott dramatizációból hiányoztak az olyan pompás részletek, mint például amikor Dmitrij elragadtatott lírai hangon áradozik Aljosának a természet fölemelő szépségéről, majd észreveszi öccse elkalandozó pillantását, azonnal vált és a legtermészetesebb hangon visszasüllyed saját realitásába. „Dmitrij: ... nézd, hogy ragyog a nap, milyen tiszta az ég, milyen zöld minden levél, egészen nyár van még, délután négy óra, csend! Konyak. Igen, konyak. Most biztos azt gondolod: megint iszik. Ne adj a látszatra, Aljosa! Nem iszom, csak kortyolgatok. Kortyolgatok.” 76
