Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 2. szám - SZÍNHÁZ - Szikora János: Gondolatok a Karamazov testvérek dramatizációja kapcsán
• Saliihá^ Szikom János Gondolatok a Karamazov testvérek dramatizációja kapcsán A regény univerzumában nemcsak az álmok és látomások szövődnek természetesen egybe a valóság eseményeivel, hanem a nemes vagy nemtelen, de mindig célratörő szenvedélyek is természetes módon elegyednek a céltalan brutalitás megnyilvánulásaival. A brutalitás állandóan jelen van, s ebben a tényben mintha a sors közönye mutatkozna meg. Iván ebből vezeti le saját istentagadásának elméletét. Mivel a színpad nyelve elsősorban fizikai és csak másodsorban verbális, az olyan mozzanatok megjelenítését, mint például, amikor Dmitrij véresre veri az apját vagy megtépi a törzskapitány szakállát, vagy magát a gyilkosságot nemcsak azért tartotta fontosnak a színpadon ábrázolni, mert drámaiak, hanem azért is, mert brutálisak. Viszonyunk e brutalitáshoz nem egyértelmű. Egyfelől elítéljük és iszonyodunk tőle, másfelől azonban meg kell értenünk, hogy csak egy ilyen világban születhetnek Zo- szima atyák, csak itt hangozhat el igazán ez a híressé vált mondat: „Én az ő jövendő nagy szenvedése előtt hajoltam meg.” Mert a brutalitás itt nem más, mint keresztje a közös szenvedésben összeláncolt létezőknek, ahol nemcsak az fáj, akit ütnek, hanem az is, aki üt. Az így szemlélt brutalitás egyetemes részvétet ébreszt, amely nem abból a leegyszerűsített etikai magatartásból áll, hogy elfogadjuk a jót és elítéljük a rosszat, hanem a létezés teljességéhez tartozó ellentmondások megértését kívánja tőlünk. Ez a megértés persze korántsem jelenti a rossz elfogadását, sem az abba való passzív beletörődést. Ellenkezőleg: bízik ennek az emelkedett szellemű aktivitásnak a terjedésében, amely mintegy magába feloldva szüntetné meg a gonoszt, és nem hisz abban, hogy erkölcsi ítéleteinek hatására múlna el. Szinte nem találtam olyan dramatizációt, amely elmulasztotta volna annak az epizódnak a megemlítését, amelyben a brutalitás valódi csúcspontjára jut. Arról a jelenetről van szó, amikor egy nyugdíjas tábornok kedvenc vadászkutyája lesántul, mert az egyik parasztfiú megdobta kővel. A tábornok úgy áll bosz- szút, hogy a gyereket a többi kutyával élve szétmarcangoltatja. Kétségkívül félelmetes történet, én azonban mégsem ezt választottam, hanem egy másik, a regényben rögtön utána következő rész ragadta meg a fantáziámat. Ebben egy anya éjszaka a fagyos, sötét mellékhelyiségbe zárta a saját kisgyermekét, arcát pedig bekente a saját ürülékével, és arra kényszerítette, hogy egye meg az ürülékét. Mindezt pedig azért, mert a gyermek éjszaka nem kéredzkedett ki. E történet lelki szadizmusa engem jobban megrázott, mint az előbbi vandalizmusa. Talán azért volt rám nagyobb hatással, mert bárhol, bármikor megtörténhet, mert mindennapi lehet, ellentétben az elsővel, amely nem hétköznapi brutalitás. Míg azonban a korábban említett fizikai brutalitások ábrázolásában még van valami esély arra, hogy azt is szerencsétlennek érezzük, aki bántja a másikat, addig az utóbbi két esetben ez a lehetőség föl sem merül. Az egyetemes részvétből például ez az anya azért van kizárva, mert az ő kegyetlenkedése olyasvalakivel történik, aki a kol75
