Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 2. szám - TUDOMÁNYOK - Tíz nap Ács Klárával
® Tudományok A pszichografológus hivatása: az emberség Tíz nap Ács Klárával Mindig sajnáltam azokat, — legyenek akár akadémikusok is —, akik szépen megfogalmazott mondataikban marxista álláspontjukat hangoztatták, tetteik azonban egyértelműen igazolták, hogy a két szellemóriás tanításainak lényegét nem fogták föl, nem értették meg, azt hogy minden ismeretlen felfedezhető, azt, hogy a látszólag irracionális dolgoknak nagyon is kézzelfogható magyarázata van. Persze csak azok számára, akik nyitottak, akik fogékonyak az újra, akiket felvillanyoz minden felfedezendő tartomány. Ezért szégyelltem magamat azok helyett, akik Rákosné Ács Klárát, a neves pszichografológust különböző sajtó- fórumokon értetlenségre valló, szellemszegénységet tükröző, féltékenységet sugárzó írásaikkal támadták. Ebben a rendkívüli lényben — a kifejezés, a titulus egyáltalán nem túlzás — a zsenit láttam meg, azt a humánus hangoltságú karaktert, aki évtizedeken át lett tudománya — ezt a megnevezést se véletlenül használom — avatott mestere, akivel a korábbi személyes találkozások, beszélgetések után az új esztendő januárjában tíz napot tölthettem Egerben. Ez az időszak számomra nem okozott különösebb meglepetést, legfeljebb nyomatékolta mindazt, amit korábban tudtam, véltem, róla. Folyvást hangoztatta: nem kedveli a nyilvánosságot, a közszereplést. Mondta, kiemelte, mégis beleegyezett abba, hogy találkozzon a Vallanak a betűk című könyvének olvasóival. Folyóiratunk vendégeként először a Népújság szerkesztőségébe látogatott el. Azt remélte, hogy csak néhány emberrel társalog, s igen meglepődött, amikor a szerény híradásra is szép számú érdeklődő gyűlt össze. ,/Vezettem” az egyórás diskurzust, de voltaképpen ő irányított. Talpraesettségével, leleményességével, humánus alapállásával, irigylendő előadókészségével, s azzal az erővel, amely csak a ritka adottságú egyéniségekből sugárzik. Aztán Gyöngyösre kísértem. Ettől is ódzkodott, de csak a publikum elé állt. Én kényelmi szempontokból a már bevált változatot óhajtottam megismételni. A szokott módon indítottam, s aztán rádöbbentem, hogy a sablonból nem lesz semmi, mert ő aztán nem hajlandó megismételni önmagát. Egészen más sztorikat sorj áztatott, s készséggel válaszolt a jószándékú, de mélyreszántó kérdésekre. Miről szólt? Többek között azt jelentette ki, hogy csak önmagát képviseli, csak személyes impresszióiról tájékoztat. Az egyik kíváncsi műhelytitkairól faggatta, s ő határozottan válaszolt: Szakma és hivatás, amit csinálok, méghozzá több, mint hat évtized tapasztalatainak birtokában, kizárólag az emberség vezérel, s hiszek abban, hogy segíthetek társaimon, időben jelezhetem az orozva közelítő betegségeket — az effajta megközelítésben soha nem tévedek —, javasolhatok lelki kezelésmódot, önfegyelmezési módszereket. Emlegette Karinthy Frigyest, Rejtő Jenőt, Latinovits Zoltánt, Ruttkay Évát, Szemes Marit, s hajdani nagy mestereit, akiknek okító tanácsait mindig figyelembe vette. Példákkal bizonyította, hogy miként szolgálhatja a pszichogra- fológia az orvoslást, hogy az életben legfőbb dolog mások felkarolása. Aztán bizonyította is. Átadtam neki egy írást. Azonnal érzékelte a gondokat. Fáradt volt, pihenni akart, de rögvest felajánlotta, hogy keressük fel együtt az illetőt. Mi más ez, ha nem a hamisítatlan humanizmus? Sikereihez mindazokkal együtt gratulálok, akik derülnek a vaskalapos áltudósok hangyaszorgalommal összegereblyézett ismeretanyagán, fantáziátlanságán, szürkeségén, jellegtelenségén. Hiszem: az idő őt igazolja, s az előbbiek nevét pedig néhány évtized múlva nem emlegeti már senki. Szerencsére... (vi) 74
