Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 2. szám - VÉLEMÉNYEK KERESZTTÜZÉBEN - Nagy Antal: A pályakezdés nehézségei
S. E.: — Kevesekkel barátkozik a szerkesztőségben. Vajon miért? Elvégre egy ilyen helyen csakis akkor lehet eredményes munkát létrehozni ha az a harmicegynéhány ember olyan, mint egy nagy család. Id: — Nevetnem kell. Látott már az ügyész úr közelről szerkesztőséget?! Egyébként az tényleg olyan, mint egy család. Ott sem egymással, hanem egymás mellett élnek az emberek. Pár korsó közösen megivott sörre még futja az energiájukból, de egy-két jó szóra már aligha. S. E.: — De a vádlott ezek ellenére is érvényesülni akar! Id: — Sajnos, nem eléggé. Biztatom pedig eleget a tusázásra, de nem küzd, hanem írni akar. Belátom, ez kétségkívül gyenge pontja ... Ego: — Hozzávetőlegesen kirajzolódott előttünk a vádlott élete, jelleme. Kérem az urakat, röviden tárják elénk végső álláspontjukat. S. E.: — Vádlott eddigi pályája nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Államunknak és társadalmunknak korántsem az ilyen egocentrikus, helyenként antiszociális és karrierista személyekre van szüksége. Éppen ezért kérem a bíróságot, hogy hozzon olyan döntést, amely még megmentheti a nagyobb közösség számára eme eltévelye- dett embert. Id: — Védencem úgy élt, ahogyan manapság lehet, sőt, ahogyan kell. Ha a tekintetes bíróság olyan ítéletet hozna, amilyet az ügyész úr kért, az egyenlő lenne védencem halálos ítéletével. Mert ma még — szabadjon egy költői képet használnom — olykor-olykor ember embernek farkasa. Maradjon hát minden a régiben. Ego: — Köszönöm, uraim. Meghallgattuk az érveket pro és kontra. Nem marad más hátra, a bíróság ítélethozatalra visszavonul. Ezzel a bíró felállt a helyéről, s a pulpitus mögötti különterembe indult, de ezt megelőzően retteneteset csapott az asztalra kis kalapácsával. Felriadtam. Odakint már hajnalodott. Freud könyve a földön, nyilván a „tárgyalás” kínos percei alatt üthettem le a szekrénykéről. Gyorsan lehunytam a szemem, hátha folytatódik az álom, hátha megtudom, mi az ítélet. De nem, minden hiába! Most aztán mihez fogjak, hogyan éljek tovább ... ? Sárhegyi István Fiatalok - önmagukról A pályakezdés nehézségei Erről a hangzatos címről — mivel a közgondolkodás homlokterében áll a mögötte meghúzódó probléma — manapság egyre nehezebbnek tűnik újat, rendkívülit mondani, eddig még el nem hangzott összefüggést föltárná. Tény azonban, hogy következetes intézkedési láncolat — állami szinten — még nem született (a jelenségek maradéktalan leírása sem történt meg), így nap mint nap több ezer fiatalnak kell erőn, képességen, lehetőségeken túlnövő gondokkal megküzdeni. Az „ifjúsági probléma” tágabb címszava alatt így nyer „perújrafelvételt” újra és újra a pályakezdő fiatalok gondja-baja, s lesz ez mindaddig így, míg nem tisztázódnak véglegesen a tennivalók, amelyek végrehajtása — mondani sem kell — elengedhetetlenül szükséges. Miben nyilvánulnak meg a nehézségek és milyen kihatásai lehetnek ezeknek magára az emberre s társadalmunk alapvető funkcionális mechanizmusára? Mivel e sorok írója leginkább a fiatal diplomásók világában ismerős, vizsgálódásainkat erre az értelmiségi csoportra korlátozzuk. Tekintsük át, csak nagy vonalakban, egy átlagos, egyetemről vagy főiskoláról kikerülő fiatal előtt tornyosuló feladatok és kényszerek rendszerét, a megoldások modusait és következményeit. A felsőfokú intézmény elvégzése után a huszonéves ember alapvető igényeket támaszt társadalmunkkal szemben, amelyeket — mivel tanulással töltötte idejét — önerőből nem elégíthetett addigra ki (lakást szeretne; megélhetést, továbbképzést biztosító munkahelyet, ahol normális munkaidőben megkeresheti, előteremtheti igényeinek anyagi fedezetét; 63
