Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 2. szám - VÉLEMÉNYEK KERESZTTÜZÉBEN - Sárhegyi István: Megméretett, s...
Fiatalok - önmagukról Megméretett, s... A könyvet az ágyam mellett levő kis- szekrényre tettem, s eloltottam a lámpát. Jótékony sötétség borult a szobára. Ha... Azért csak megérte ez az olvasgatás. Fantasztikus ez a Freud! Hogy az emberrel tényleg veleszületik egy differenciálatlan ösztöntömeg? Minek is nevezte ezt...? Ahá! Es-nek vagy Id-nek, magyarul Ösztön Én-nek. Igazán szimpatikus valami, hiszen a legfőbb feladata, hogy az egyén minél több örömöt, s minél kevesebb kínt érjen meg. Nem úgy a másik, a Felettes Én (Super Ego vagy Über Ich), amely afféle csendőrszerepet lat el. Lépten- nyomon a társadalmi normákat, viselkedési szabályokat harsogja, s útját állja társa maradéktalan érvényesülésének. Nem is csoda, ha állandóan összeütköznek, konfliktusba keverednek egymással. Még az a jó, hogy nincsenek 4 egyedül, mert ott áll harmadikként az Én (Ego vagy Ich), aki közvetít a tor- zsalkodó felek között, s úgyáhogy helyreállítja a békét. Megvan ez szervezve, kérem. De most már elég a freudizmusból, tér jimk nyugovóra szeretett éneim. Már-már elszunnyadtam, amikor hirtelen fény gyűlt a másik szobában. Odaosontam s kinyitottam az üvegtáblás, szárnyas ajtót. Hátrahőköltem a látványtól. Aprócska szobám hatalmas tárgyalóteremmé változott. A nézők számára fenntartott padsorokban csupa ismerős ült: valamikori tanáraim, gyermekkori pajtásaim, jelenlegi barátaim, kollégáim, a családom, a rokonság. Elől, egy monumentális pulpitus mögött, kezében kicsiny kalapáccsal ott ült a bíró. Névtábláján ez állt: Ego. Tőle balra, az asztal előtt foglalt helyet Super Ego (S. E.), a szigoráról ismert ügyész. Mintha egy divatlapból vágták volna ki: rövid, ápolt frizura, frissen borotvált arc, remek szabású, sötétkék öltöny. Vele szemben ácsorgott Id, az agyafúrt, erőszakos ügyvéd. Kopott farmerdzsekije, itt-ott foszladozó kord nadrágja, borostás fizimiskája, enyhén zsíros, borzas haja viszolygást keltett néhány jobbérzésű nézőben. Merőben ellentétes küllemű volt hát ez a két ember, pedig arcuk annyira hasonlított, hogy akár ikreknek is nézhette volna őket valaki. Nem maradt sok időm a töprengésre, mert hirtelen felharsant a bíró hangja: — Vádlott, álljon fel! Körbepillantottam, vajon kinek szól, aztán rémülten vettem észre, hogy mutatóujja rám szegeződik. — Igen, maga: maga pizsamás, ott, a hátsó sorban. Riadtan erőrevánszorogtam. A per ezzel kezdetét vette. Ego: — Ismertetem a vádlott személyi adatait. Életkora: 26 év. Állampolgársága: magyar. Vallása: római katolikus. Foglalkozása: újságíró. Családi állapota: elvált. A per tárgya: a vádlott eddigi életvitele, magatartása. Felhívom a figyelmet arra, hogy az ügyben csupán kétféle döntés lehetséges: vagy úgy határoz a bíróság, hogy a vádlott ártatlan — s ez esetben tovább kell folytatnia a megkezdett utat —, vagy úgy, hogy bűnös, s ekkor le kell számolnia gyökeresen a múltjával. S. E.: — Vegyük talán a vádlott gyermekkorát először. Már itt is sok a fekete folt. Alig volt pár hónapos, amikor — kihasználva édesanyja pár pil- lanatos távollétét — a pelenkázás közben a popsikrémet úgy az arcára kente, hogy a szemeit csak hosszas sikálás után tudta kinyitni. Második születésnapján a tiszteletére feldíszített asztalt tartástól, poharastól, tányérostól az abrosz sarkánál fogva a földre rántotta. Az anyagi kár tetemes volt. Arról már nem is szólva, hogy első óvodai napján teljesen kétségbeesésbe kergette óvónőit, mivel egy-kétórás ott tartózkodás után kikéredzkedett a WC-re, majd nyomtalanul eltűnt. Csak később derült ki, hogy hazaszökött. Aztán az a halárusítási akció... Id: — Ugyan, kérem! Csak nem arra céloz, amikor védencem néhány kicsinyke halat kért el a Tiszáról hazatérő horgászoktól, s azokat házról házra járva értékesítette?! Az eset szerintem éppen arra példa —, minthogy 1963-ban történt —, hogy védencem messze megöl
