Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 2. szám - VÉLEMÉNYEK KERESZTTÜZÉBEN - Pécsi István: Az ifjúság nem ismer korhatárt

meg, amelyekről fogalmam se lett volna. így lettem mezőgazdasági „szakértő”, holott azelőtt meg sem különböztettem a búzát az árpától.

Tekintetében a köszönet fénye villant, s ez az én szívem is megmelengette.

Ellenfeleim edzettségre szoktattak, tűrőképességemet fokozták, s akaratuk ellenére is azt testálták rám örökségként, hogy ne hagyjalak magatokra titeket. Vannak álmaim, terveim is, amiket következetesen valóra váltok a velem egyformán gondolkodókkal társulva, de köztük is a legrangosabb az — bár ezért nem jár dicséret, pénzbeli juttatás, kitüntetés—, hogy ezt a hagyatékot adjam át nektek, mert tiétek a jövő, amelyért egy ideig még együtt munkálkodunk, s közösen kell a kézzelfogható jót — ez a fogalom nem általánosság, hanem nagyon is érzékelhető valami — a hétköznapokba plántálni.

Ha megértetek, nemlétem után is együtt száguldunk a mindennél szebb cél felé. Velem is mozgósítjátok ezért fiaitokat, unokáitokat, s ők majdani leszármazottaikat. Ez a középkori krónikások mindennél becsesebb névtelen halhatatlansága.

Emiatt vagyok humánus érettségi elnökként, amikor rádöbbentelek valamennyikőtöket arra, hogy kincset hordoztok magatokban, s valamihez mindenkinek van többlete. Akkor is, ha ezt nem vették észre azok, akiknek fizetés dukál ezért.

Emiatt járom meg a felétek vezető út korántsem könnyű állomásait. Lankadatlan türelemmel érvelek, vitatkozom, hogy egyszer se torpanjatok, keseredjetek, riadjatok meg, hogy viaskodjatok vélt vagy valódi igazatokért, mert az ifjúság természetéből fakad az egészséges elégedetlenség.

Nem veszitek a lapot? Sebaj. Csatákat veszthetek, de háborút nem.

Egyikőtök berzenkedett rám, mert hozzá nem méltó kéziratát nem közöltem.

A viselkedéseden láttam, hogy dühöngtél. Mégsem kötöttem kompromisszumot. Később más penzumot kaptál tőlem, s ezt már szintedhez illően oldottad meg. Bizonyára megnyugvással szemlélgeted majd e számban.

Hát te konok, de ritka okos „huligán”, akiben hajdani eminens önmagam fedeztem fel, s akit folyvást ostoroztam unesztétikus szakálla miatt.

Füstölögtél, mert az egyik miniszterhez nem vittelek nyakkendő nélkül.

Méregbe gurítottál, de le is fegyvereztél, mert stílustani javaslataimat írásaidban — a legjelentéktelenebbekben is — hiánytalanul követted.

Országosan jegyzett személyiségek dicsértek érte. Nem mondtam el Aladár úr — így is szoktalak szólítani —, mindez engem is boldoggá tett.

S az is, hogy az az éktelen szőrzet eltűnt.. .

Alfréd, ugye, hogy ledorongoltalak, amikor ittasan köszöntél rám, pedig nem velem, hanem másokkal viselkedtél minősíthetetlenül.

Mint annyi hibát, ezt is másoktól, a felnőttektől, tőlünk lested el, ezért botorság a nagyképű verdikt, hogy anyagiasak, követelődzőek, tekintélyt elutasítók, szexuálisan szabadosok vagytok.

Nagy szamár, vaskosan ostoba az, aki ezt kinyilatkoztatja. Elfeledi, hogy valaha ő sem volt szárnyait suhogtató angyal, eszébe sem jutnak tizen-, illetve huszonévesként elkövetett csínytevései.

Példát kell mutatnunk! Nem szavakban, hanem tettekben, mert Ti alapjában véve minden újra, értékesre, hitelesre, nemesre, tisztára fogékonyak vagytok. Akkor is, ha mindezt nem mázoljátok plakátokra, ha nem harsog59