Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Gombár Endre: Csípőficam (Szakonyi Károly bevezetőjével)
— Ilyen nincs — fortyogott Soltész. — Még jó, hogy az osztályomban akadt egy szülő, aki ért a forrasztáshoz, és megcsinálta. De a szülők feladata, hogy karbantartsák az iskolát? Soltész és a diri feszült dialógusa lassan-lassan mégis oldódott hangú tereferévé szelídült. A diri megkínálta a magyar tanárt Kenttel, amit az régóta favorizált. Fújták a füstöt, udvariasan bólogattak egymás megállapításaira, aztán az igazgató megjegyezte: — Egyébként menj be Ferikém a Már- tonnéhoz, megnézheted a központi fűtés terveit. Két év múlva kidobhatjuk ezeket a nyavalyás vaskályhákat. Lassan azért rendbe jönnek a dolgok, meglátod. Soltész akkor nem ment be a gondnoknőhöz. Most, hazafelé menet, a villamoson jutott eszébe az a beszélgetés az igazgatóval. Otthon Ildikó — ki tudja miért: — szintén nem volt a legrózsásabb hangulatban. — Nézd meg! Az évfolyamtársaid közül a Bakonyi már kandidátus. A Fodor pedig már a nagydoktorira készül — kezdte azonnal magas cén Soltész okítását. — Persze, ha valaki a dolgozatfüzetekbe bújik bele, és nem is igyekszik előbbre jutni... így telt el a délután és az egész este. Addigra Soltésznak úgy megfájdult a feje, hogy két Antineuralgica sem tudta rendbehozni. Másnap utolsó órája után bement a gondnoknőhöz. Mártonná lényegében ugyanazt mondta, mint az igazgató. Csak sokkal részletesebben. Egész özönét tálalta fel azoknak a problémáknak, amelyek a rendelkezésre álló pénz elégtelenségével párosulva az iskola normális működését hátráltatják. Kiderült, hogy a központi fűtésre való majdani áttérés is éppen Mártonnénak köszönhető, mert a fia nemrég olyan állásba került, hogy a kerületi és a fővárosi tanács illetékeseinél egyaránt kijárhatta a kedvező döntést, illetve a hozzá való pénzt. Mártonná rajongott egyszem fiáért, Andrisért. Ez most kitűnő alkalom volt arra, hogy ne csupán felmagasztalja Soltész tanár úr előtt, hanem elmesélje fiának szinte egész élettörténetét. Amikor Andris általános iskolai pályafutásánál tartott, és egy bizonyos, Völgyesi tanár urat emlegette, aki egyszer mérgében — állítólag igazságtalanul — megtépázta a fiú üstökét, Soltész felkapta a fejét. — Völgyesi?? Mit tanított az a Völgyesi? — Azt hiszem, számtant — mondta kissé bizonytalanul Mártonná. Soltész a homlokára csapott. — De hiszen a Márton Andris az osztálytársam volt! Hát persze. Négy évig együtt jártunk a Kiss János altábornagy utcai iskolába. Hát ez fantasztikus! — Nahát! — csodálkozott a gondnoknő is. — Szóval maga Feri, és az én Andrisom, osztálytársak voltak? Látja, milyen kicsi a világ? Kiderült, hogy Mártonná számtalan dologra emlékszik. — Volt ott az osztályban egy sánta fiú is. Mondja, mi lett azzal? — fordult később Soltészhez. Soltész elsápadt. Az a sánta fiú ő volt. Igaz, ma senki nem is gyanítja a járása alapján. Csípőficammal született, ami fiúknál meglehetősen ritka dolog. Ügy látszik, ő is azok közé a kivételek közé tartozott, amelyek erősítik a szabályt. Mártonná nem vette észre Soltész arcszínének változását. — Szegénykét sokat csúfolták, emlékszem — folytatta elgondolkozva. — 30
