Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Gombár Endre: Csípőficam (Szakonyi Károly bevezetőjével)

Pedig igyekezett. Nem is tanult rosszul, azt hiszem.

Soltész először meg akarta mondani: „Hát az én vagyok”. Csak így, egyszerűen. De Mártonná sajnálkozó hangja lebénította, váratlanul visszaűzte múltjába, egykorvolt sánta kisfiúságába, melyet már majdnem elfelejtett. Lassan felemelte a fejét, belenézett Mártonné szemébe, és így szólt: — Fogalmam sincs, mi lett vele.

— Látja, ilyen az élet — mondta a gondnoknő. — Szanaszét dobálja az embereket.

— Hát, igen — mormolta szinte magának Soltész, és azon tűnődött, hogyan térhetne vissza beszélgetésük eredeti témájához.

— Egyszer találkoztam az anyjával is — folytatta Mártonné. — Elmesélte, mennyi bajuk volt azzal a gyerekkel kiskorában. Csak ... csak a nevére nem emlékszem már.

Soltész összeharapta az ajkát. Most kezdte zavarni a tágas ablakon beáradó fény. Hunyorgott.

— ... hogy kétoldali középfülgyulladása volt másfél éves korában, meg hogy pont az alatt kizáródott a sérve is. Még valami fertőzést is kapott a kórházban. Már azt hitték, hogy túl se éli azt a sok bajt.

Soltész nem tudott mit kezdeni a kezével. Zsebre vágta, kihúzta, aztán zakója belső zsebébe nyúlt, mintha keresett volna valamit. Aztán, amikor Mártonné kérdő pilantást vetett rá, zavartan bólogatni kezdett. Neki is számtalanszor elmondta édesanyja: azért nem feszítették, gipszelték, műtötték kiskorában a csípőficamát, mert amúgyis szinte óvekig betegeskedett. Szülei nem merték, nem is akarták újabb tortúráknak és esetleges komplikációknak kitenni. Pedig utólag talán már bánták is.

Hát igen. Gyerekkorában néha úgy érezte magát, mint a veréb, melyet vásott kölykök színesre festettek. A másmilyenség keresztjét viselte tizenkét éves koráig. Bicegett. Hát persze. És bár rettentően szeretett úszni — apja az írás-olvasással együtt már négyéves korában megtanította —, mindig szorongva indult a „Csasziba”. A lába a járása miatt. A ruhátlanság a kiszolgáltatottság érzetét keltette benne. Akkor már kezdett szóba kerülni a műtét lehetősége, lassan megváltozott a hangulata. Makacsul bízott a sikerben, a gyógyulásban. Dac ébredt benne és versenyszellem. A közepesnél valamivel jobb eredménytől hatodikos korára eljutott a jelesig. És a különleges műtét sikerült. Járása olyan lett, mint a többi gyereké. A régmúltra rárakódtak hosszú évek eseményei. Mártonné volt az első, aki akarata éllenére erőszakosan feltárta, amit örökre lezárt, amit szinte elfelejtett.

Soltész odalépett az asztalhoz és újra kezébe vette az iskolába beszerelendő központi fűtés előzetes tervét tartalmazó dossziét.

Most Mártonné fordított a szón. Üjdonsült — bár idősebb — sógoráról kezdett beszélni, aki a TESCO közvetítésével három hét múlva utazik Tanzániába. — Igen, a Gyuri kitűnő kezű ember — mondta, és ugyanolyan lelkes rajongás gyűlt a szemében, mint amikor a fiáról mesélt.

— Gyuri? — kérdezte tétován Soltész.

— Na igen, Lerner Györgynek hívják. Talán hallotta már a nevét?

Soltész hirtelen lerakta az irattartót. — Hát... jól elment az idő. Én

is elpályázok hazafelé. Köszönöm a vendéglátást és kezitcsókolom — búcsúzott Mártonnétól, zavartan kezet nyújtott neki, és kilépett a szobából.

Amikor az iskola előtt felszállt a villamosra, már biztos volt benne, hogy másnap beadja áthelyezési kérelmét.

31