Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Gombár Endre: Csípőficam (Szakonyi Károly bevezetőjével)

ez a rossz hírét teljes mértékben igazoló iskola, vele a szerény fizetés, idegeinek lassú, de folytonos rongálódása. Ildikó, ahelyett, hogy mellé állt volna, csak tetézte a bajt. Szemrehányást tett neki az úgymond teljesen elhibázott pályaválasztás miatt, keveselte a pénzt, hiányolta a barátokat, a jövés-menést, a mozgást az életükből.

Soltészt ma a Ill/c-n kívül a kora délutáni másfél órás és cigarettafüstös nevelési értekezlet is kiborította. Az igazgatónak az értelmi és érzelmi ráhatás kölcsönösségéről és a pedagógiai gyakorlatban való együttes alkalmazásáról szóló magasröptű fejtegetéseit sehogysem tudta komolyan venni. Ügy érezte, hogy mindez üres fecsegés, levegőben lógó, haszontalan teória, fölösleges, értelmetlen időpocséklás. Ügy gondolta, hogy amíg a tanítás, az oktató munka legalapvetőbb feltételeit nem biztosítják, nemcsak nevetséges, de tisztességtelen szemfényvesztés is az efféle elméletieskedés. A reformkor költészetének értékelését tegnap is derékba törte az iskola fűtője — aki nyáron a dunamenti téesz kertészetében dolgozik — és nem is akárhogyan. A reggeli néhány féldecitől megnövekedett öntudattal szinte felszakította az osztályterem ajtaját, két szeneskannával, lapáttal csörömpölve odacsetlett-botlott a rozoga vaskályhához, majd a kannákat úgy levágta a padlóra, hogy az egy kisebbfajta detonációnak is beillett. Persze hogy elszabadult a pokol. Mi van Krampusz, nem tetszik a rendszer?! — Jó kondiban van fater, biztosan hanyagolja a mamikát! Ilyen és ehhez hasonló megjegyzések röpködtek az öreg felé, és a srácok, hogy nagyobb nyomatékot adjanak örömüknek, tenyérrel és ököllel verni kezdték a padokat. Legalább nyolc percig tartott, amíg a fűtő megtömte a kályhát. Amikor csörömpölő kannáival végre elkot- ródott, Soltész mélyet sóhajtott, erőt vett magán, és úgy-ahogy lecsillapította az osztályt. Igenám, de Vörösmarty Zalán futásánál a széngáz kivágta a kályha ajtaját, az ócska cső is szétesett, és az osztálytermet elöntötte a sűrűn gomolygó, áthatolhatatlan füst. Zalán után szabadon, ő is, az osztály is futásban keresett menedéket.

Vagy egy másik apróság. Két hete folyosóügyeletes volt a második emeleten. A folyosó egyik kanyarjában egy réges-régen leszerelt vízcsap ottmaradt nyomócsöve megrepedt, és a víz alattomosan szivárogva, jó nagy területen elöntötte az amúgy is síkos kőpadlót. A hivatalsegéd felesége miután háromszor feltörölte a követ, negyedszerre már nem volt hajlandó. A kő tehát csúszott, akár a korcsolyapálya. Egy lány Soltész folyosóügyelete idején a nagytízpercben ott a szeme láttára törte ki a bokáját. Még csak meg sem lökte senki. Soltészt nem marasztalták el. Senkit sem marasztaltak el. A biztosító a tanulóbiztosítás alapján a lánynak kifizette a szokásos összeget, és ezzel minden elintéződött. Csak Soltész nem tudott napirendre térni az eset felett. Bement az igazgatóhoz. Indulataitól fűtve, mérgében meg-meg- bicsakló hangon tette szóvá a fűtés, a világítás körüli tarthatatlan állapotokat, és annak a lánynak a bokatörését, amely most mindent betetézett.

— Mit csináljak? — tárta szét a karját, már ki tudja hányadszor az igazgató. — Földhöz verhetem a seggemet örömömben, hogy a Káldorék egyáltalán itt maradnak. Már fenyegetőztek néhányszor, hogy elmennek innen a szuterénből a lakótelepre.

— Dehát nem értem, mért nem tudott a gondnoknő rögtön szerelőt hívni! — csattant fel Soltész.

— Mért nem, mért nem! Mert államit csak egy hét múlva küldtek volna, maszekot meg a rendeletek miatt nem hívhatott!

29