Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Kristó Nagy István: Mi a mai?
kemény belső küzdelme után:) még mindig a dialektikus és történeti materializmus, a marxizmus a legjobb. Annál is inkább, mert egyszerre egzakt, gazdasági; ökonómia, szociológia és filozófia is. Filozófia nélkül ugyanis még kevésbé boldogulunk, mint a matematikailag hasznosítható egzaktság (statisztika, stb.) híján, enélkül ugyanis nem értelmezhetők az adatok. Hiába volt (és ez megint csak hasonlat) Tycho Brahe kezében minden csillagászati adat, amely Kopernikusz zseniális hipotézisét igazolta, ő mégis megmaradt a ptolemaioszi világkép talaján, míg a zseniális tanítvány egyszerre csak rendben látta (nem csupán rendbe rakta!) a mérések tényeit és akkor nyilvánvalóvá lett a Harmonices Mundi, a Világ harmóniája. Marx volt a szociológia és gazdaság Keplere, csakhogy — szerencsénkre — nem a szaktudomány felől közeledett az Egészhez, hanem az egész (hegeli dialektikát „talpára állító”) filozófiája felől jutott el oda, hogy gazdasági elemzés kell, s annak következménye a tulajdon, az osztályok szerepének, majd harcának fölismerése és a kisajátítók kisajátítása programjának meghirdetése. Mindez persze már több mint százéves, miként lehetne mai? Azon ókból, mert egyszerűen nincs újabb. A neopozitivizmus nem állja ki a társadalmi gyakorlat kritikáját, az egzisztencializmus pedig érzelmi filozófiája (különben sem fiatalabb a marxizmusnál, Kierkegaard-nál lényegileg már készen van; Heidegger, Jaspers, majd Sartre és Camus annyit sem változtatott rajta, mint a marxi filozófián Lenin). A marxizmus tehát fiatal filozófia — az az őrület, hogy minden áron (megannyi árulkodó szó, amit emelt fővel vállalok) filozófiában, művészetben, életvitelben szinte évente újat kell adni, mint a divatban, (de hisz ott is mesterséges, gazdasági jelenségről van szó): csak korunk polgári hanyatlástünete, amely a szükségszerű bizonytalanság következménye, de persze nem ellensúlyozható valami monolitikus, megmerevült dogmatista marxizmussal sem. A marxizmus is változhat, miként a valóság; a marxizmusnak épp a valóság és változásai nyomon követése és elemzése a lényege — enélkül nem marxizmus, viszont lehet-e más tudomány (és művészet), mint a valóságot és változásait környörtelenül nyomon követő? Csakhogy épp marxizmusunk ilyen szigorú valóság-követése és követelése — enyhén s egyben ironikusan szólva — „sok kívánnivalót hagy hátra”, ha elvben nem is, a (politikai-gazdasági) gyakorlatban. De hogy elvben (az ideológiai munkában) már nem, az is nagy vívmány. Mint ahogy az, hogy például hiteles és megbízható statisztika létezik és hozzáférhető. — Hiteles? kérdezheti a szkeptikus. Igen, mert a statisztika adatai egymást ellenőrzik s azokat árgus szemekkel, ellenségesen figyelik nem szocialista külvilágunk szakemberei: rögtön lelepleződnének, ha hazudnánk. Bár a statisztikának megannyi buktatója van már a kérdésföltevésben, nincs az a lángész, aki hosszú távon az egész statisztikai rendszert, tehát a népesség, gazdaság megannyi adatát egy koncepcióban meg tudná hamisítani. Ezért nem volt nyilvánosságra hozott statisztika a sztálini időkben. Ma van és ez egyike a mai szocialista elmélet és gyakorlat legnagyobb pozitívumainak. A tények makacs dolgok, a tényekkel való szembenézés pedig létszükséglet. És épp ebben álljuk a sarat. Nemcsak a statisztika nyilvánosságában, hanem a mind teljesebb tájékoztatásban, s vele járó, (nyílt és mind szabadabb) vitákban. Node nem vezércikket írok, hanem esszét, amelyben — igazán minden opportunizmustól függetlenül — a marxista — nevezzük így — „munkahipotézis” mellett vagyok kénytelen 18
