Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Kristó Nagy István: Mi a mai?
Hogyan lehet tehát eljárni, ha a máról akarunk szólni? Minél több jellemző jelenséget leírni, mégpedig pillanatnyi állapotában. A jellemző, a tipikus kiválasztása pedig már művészi feladat, s még esszében is problematikus (az a szépirodalomban is, és épp ezt tudják megoldani a zsenik, akik közé e sorok írója még titkos önhittségében sem sorolná magát — elég önhittség, hogy egyáltalán foglalkozni mer ilyen kérdésekkel, hogy — önmaga előtt — rájuk kérdez). Szóval a mai, jelenidejű megközelíthető a jellemző kiválasztása, a tipikus kiemelése, netán a mintavétel, modellállás, reprezentatív statisztika révén — s talán még lenne egy-két módszer (mind problematikus), dehát ezért készítünk tanulmányt, mintegy játékosan, ahogy a gyermekrajz is „maibb” lehet (többek között azért, mert már csak alkotója koránál fogva is biztosabb jövője van) a tudományos megközelítésnél. Csakhogy művészet ide, esszészerűség oda, a tudomány ma már megkerülhetetlen: elengedhetetlen az adatokban való rendcsinálás, a törvény lehetőleg matematikai vagy legalább elvben hasonlóan szigorú, egzakt megfogalmazása. Csakhogy (megint csakhogy...) társadalomban élünk, s ami ma van, az elsősorban társadalmi, tehát gazdasági, termelési. Vagy (mások szerint) „szellemi”? Akárhogyan is, előbbinél ott az egzaktság lehetősége: a statisztika, a termelés (és persze tulajdon) megannyi tényszerű adata —node lehet az életet statisztikává szimplifikálni? Nemhogy az életet, a szociológiát sem. Viszont az élet: elsősorban lét (életkor, életvitel, egészség), ami átvisz a biológia, az orvostudomány, a szociálpolitika területére, amely statisztikailag szintén megközelíthető, sőt valamiféle törvények is kibogozhatok belőle. Mégis miként találunk magyarázatot például arra, hogy Magyarországon (és Ausztriában? és Németország némely részein?) aránytalanul magas az öngyilkosságok száma. Nyilván valamiféle „általános rossz közérzetről” van szó, s a mai társadalmi rendünkkel szemben ellenséges szociológus vagy akár orvospszichológus máris kész lehet a politikai konzekvencia levonására. Igenám, de száz éve is ez volt a helyzet — aminek persze a haladó szociológus tudja a megfejtését az akkori (indokolt) rosszérzés hangsúlyozásával. Viszont mégiscsak változott egy s más, nemdebár? Most jöhet az, aki éghajlati, orvosmeteorológiai, vagy — mit tudom én? (mellesleg ez a „mit tudom én” az igazán mai...) — etnológiai magyarázatra képes, csakhogy etnikum vagy akár antropológiai—embertani tekintetben eléggé eltérőek az öngyilkosságban vezető területek lakói; nálunk különben emlékezetem szerint épp Csongrád és Békés megye vezet (évszázada .. .), mintegy a paraszti lélek félfeudális belső egyensúlyának eleven (?) cáfolataként; épp e területeken még a nagybirtok sem volt abszolúte meghatározó, különben is, ami volt (a nagybirtok éppúgy, mint a régi paraszti életforma) megszűnt azóta — az öngyilkosság „népszokása” nem. És ez csak ránk vonatkozik — mi van akkor a korántsem paraszti Ausztriával vagy némely német vidékekkel? Mindez persze csak példa, vagy méginkább metafora a mai szociológiai megragadásának jellemzésére; nem is tudomány; az se biztos, hogy így van, ahogy leírtam. Megint tipikus viszont az „az se biztos, hogy így van-e” őszinte félmondata, ami arra utal, hogy akármilyen jelenségről, de méginkább a — szükségképpen vélt — törvényszerűségről szólva, minél több és minél pontosabb információra van szükség. Csakhogy a mai világban egy-egy tudományág információtömege is áttekinthetetlen, hát még az egészé. Munkahipotézis kell tehát, annak pedig (óh, ezt nem „hivatalból” mondom, hanem öt évtized 17
