Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Kristó Nagy István: Mi a mai?
Idegen: (engedelmesen föláll) Tájvédelmi közérzet? Szókratész: (kártyáiba nézve) Cserna vizén zúg a malom, Más szedi a vámot azon ... Kísérő: (menetközben) Körzet, Bezirk, district. . . (kifelé tuszkolja az Idegent) Szókratész: (utánuk néz, előveszi bicskáját, elvágja a raffiát, leszed egy fügét a koszorúról, és lassan rágcsálni kezdi) Függöny le (Folytatjuk) Krístó Nagy István Mi a mai? Kísérlet vagy esszé A nagyratörő cím alá — önkritikaként és szinte önkéntelenül — írom oda a sajátos (pesties, ki-) szólást, miszerint „Mi a manó!” s ez a kétkedőén elismerő s ironikus észrevétel rögtön jelzi vállalkozásom reménytelenségét. Hiszen lehet fejtegetni azt hogy mi a modern, mi a korszerű, mi a jelenkori és így tovább, noha már a fönti szavak értelmezése is eltér. Sose fogom elfelejteni, hogy kora-kamasz-koromban mily meghökkenten fedeztem föl Kosztolányi másfél évtizeddel korábbi antológiájában, a Modern költőkben, a 18. század végén született Shelleyt, pedig csakugyan vele (is) kezdődött a modernség, különben is a szó ilyetén (tehát a 19. század elejére visz- szamenő) alkalmazása megfelel az (akkor) legfejlettebb angol társadalom szó- használatának, amely arra, amit általában mi (itt Magyarországon? a kontinensen? egyáltalán: Anglián kívül?) modernnek nevezünk, inkább a contemporary szót használja, ami egyszerűen kortársi, vagy — mai. A korszerű pedig az, ami tudományosan — társadalmilag a kornak megfelel, így például Lenin korszerűsége kevésbé vitatható, mint (a későbbi) Sztáliné. A mai azonban egyszerűen minden, ami épp ma van, szóval a jelenségvilág egésze, csakhogy áttekintés, sőt rendszerezés, a fő tendenciák, a törvényszerűségek kitapintása nélkül az „egész” szükségképpen esetlegességek halmaza marad. Viszont lehet-e a pontszerű main ilyen elemzést elvégezni? E pontszerűsége ugyanis eleve komplikálja a mait, még ha a „ma” akár egy napra, netán hónapra terjeszthető is ki. A mai: jelenlegi, a jelen pedig — mint minden időbeli pillanat — voltaképpen nincs is, mert mire érzékeljük (rögzítjük), már múlttá válik, ami az idő múlásából következik (de ez meg éppenséggel nem mai meglátás, mégcsak nem is tegnapi, hanem hérakleitoszi). Az idő egyszerre pontszerű (ez lenne a jelenidő, vagy — ha már ezt is történetileg nézzük: a ma) és kontinuus. A pontot, nem lévén (akár időbeli) kiterjedése, le nem írhatjuk, a kontinuitással (történetiséggel, távlatival, a pontnak vonallá való meghosszabbításával) viszont már meghamisítjuk. 16
