Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - Vitányi Iván: Vitairat a magyar művelődésről
• Könyvekről Vitányi Iván: V itairat a mai magyar művelődésről Még felsorolni is sok lenne, hogy az utóbbi időben hány kiadvány, felmérés jelent meg a mai magyar művelődésről, illetve annak egy-egy szeletéről. Ezekben vizsgálgatták például, hogy kik és mikor járnak moziba, színházba, menynyire tudatosan választják ki a megnézendő produkciót, avagy miként alakult a művelődési otthonok szakköreinek, klubjainak a sorsa, mi jellemzi az amatőr kiscsoportokat? Az alkotók igyekeztek reális képet rajzolni a jelenségekről, de a legtöbb esetben csupán tényeket soroltak fel, bizonyítva a fejlődést vagy a fellelhető hiányosságokat. Vitányi Iván is — mint az előszóban említi — csupán egy kisebb tanulmányt kívánt készíteni a művelődés tervezéséről, a továbblépés lehetőségeiről, de mivel a fejlődés folyamatait a teljes összefüggés-rendszerükben igyekezett kibontani, nagyobb lélegzetű mű született a keze alatt. Bár számtalan olyan kérdésről is beszél, amelyekről eddig kevés szó esett, s helyenként vállalta az első megfogalmazó szerepét, szavai szerint nem tudományos értekezést, hanem vitairatot tett közzé. Nagy alapossággal veszi számba és határozza meg azoknak a fogalmaknak és dimenzióknak a rendszerét, amelyekre épiti gondolatait. A viszonylagos zűrzavarban az elméleti szaktekintély fel- készültségével csinál rendet. Tisztázza a kultúra fajait, ágazatait, osztályjellegét, intézményrendszerét, szerves és szervetlen fejlődését, majd hazánk kulturális életének történetét, s a jelen helyzetet taglalja. Mindezeket azért elemzi aprólékosan, definiálja pontosan, hogy közös nevezőre jusson olvasójával, egyértelművé tegye álláspontját. Ezután ismerteti úgynevezett cselekvési programját, amely szerint az eddiginél nagyobb anyagi áldozattal—természetesen figyelembe veszi az ország teherbíró képességét—ki lehetne mozdulni a holtpontról. Szerinte mindenképpen első helyen kell fejleszteni a köznevelés iskolahálózatát, hogy méginkább biztosítottak legyenek a feltételek a középiskolai végzettséghez. Emellett korszerűsíteni kell egyebek mellett a közművelődés intézményeit, s jobb technikai feltételeket kell teremteni a rádió, a televízió és a filmgyártás számára. Mindezeket már a VI. ötéves tervidőszak előtt megfogalmazták, tehát eddig is tudtuk. Nemcsak ezek felsorolásáig jut el, hanem hasznosítható tippeket ad például ahhoz is, hogy a már meglevő és a majdani oktatási intézményekben mit és hogyan tanítsanak, hogy még hangsúlyosabb szerepet kapjon a készségek fejlesztése és az ezt szolgáló új módszerek, tevékenységformák elterjesztése. A közművelődést boncolgatva a lakosság igényeiből indul ki. Természetesen nem arra gondol, hogy a művelődési otthonoknak, könyvtáraknak nyakló nélkül kell kiszolgálniuk a közönséget, hanem arra, hogy az ilyen rendezvényekhez lehetőséget kell biztosítani, s ezeken a szakembereknek többletet kell adniuk, hogy az érdeklődők eljuthassanak a kommerszebb műfajoktól a komolyabbakig. Helyesen ítéli meg, hogy az elméleti tisztázatlanság visszafogja a kulturális területet. Az irányításban megtalálható bürokratikus vonások is hátráltatják a munkát. Sok a számonkérés, viszont kevesen tudnak valóságos segítséget nyúj- tani. A cél mindenképpen az, hogy művelődési otthonok váljanak a közösségi élet új központjaivá. Viszont a Népművelési Intézet kísérletei nem kaptak zöld utat, s nem akad olyan ház, amelyből megteremthetnénk a kisugárzó új intézmény tipusát, miként az például Párizsban sikerült a Pompidou központ jóvoltából. 91
