Hevesi Szemle 13. (1985)

1985 / 1. szám - VÉLEMÉNYEK KERESZTTÜZÉBEN - Sugár András: Újabb gépek indulnak, Gábor László: Számvetés az általános művelődési központokról

— Hangsúlyosan emeli ki a közművelődés és a közoktatás együttműködésének szükségességét, megemlíti név szerint is az általános művelődési központokat. A művelődéspolitika más fontos megnyilvánulásaiban is kifejezésre jutott az integráció gondolata. Abban a megközelítésben, hogy a közművelődés szempontjából is a legfontosabb az iskola, méghozzá olyan, amely a nyitottság és a közösségteremtés irányába fejlődik, a közművelődési funkciókat és szolgáltatásokat lényegéből eredően, természetes módon vállalja. Ez az elképzelés fellelhető az oktatási törvény társadalmi vitára bocsátott tervezetében is. A 17. paragrafus 1. bekezdésében megfogalmazódik a művelődési folyamat egységes szervezésének alapelve. Ez teljes szinkronban van az 1976-ban alkotott közművelődési törvénnyel. Ez utóbbi 8 éve érvényben van, az előbbi társadalmi vitája most zajlik. A művelődési kormányzatnak támogatókra is szüksége lehet a nyitott és közösségi, a közművelődési funkciókat és szolgáltatásokat is egyre inkább magára vállaló iskolakép védelmében.

— Véleményük szerint hogyan alakulhatott ki jaz a folyamat, amely az általános művelődési központok „karrierjét” elindította?

— Létrejöttükben a társadalom művelődési szükségletei fejeződnek ki. A folyamat alapja annak felismerése, hogy az egy településen (vagy lakótelepen), az egy igazgatási területen működő intézmények saját feladataikat együttműködve eredményesebben láthatják el. Az általános művelődési központok elősegíthetik a művelődési alapellátás színvonalának emelését.

— Egy megjegyzés azonban kívánkozik e gondolathoz. Egy településről és egy igazgatási egységről beszélünk. Világosan el kell választanunk a kettőt, mert nem egészen ugyanaz, amikor közigazgatási centralizáció nyomás születik meg az általános művelődési központ, vagy amikor a helyi szükségleteket kifejező módon, a felparcellázott szervező és szolgáltató kapacitás lép az egységesülés útjára. Ebben az összefüggésben olykor jogos a keserű megállapítás, hogy az integrációs hullám csak egy „fodor” volt a kereskedelmi, az orvosi, a közigazgatási és más hálózatokat elsöprő „hullámhegyeken”. A közoktatás távlati fejlesztési programja is fellép a kistelepülések kulturális elsze- gényítése ellen, és síkra száll amellett is, hogy a kisdiákok lakóhelyükön járhassanak iskolába. A „falubokrok” művelődését egységesítő általános művelődési központok előtt tehát az a feladat áll, hogy az integráció előnyeit a tagközségek önállóságának, szellemi-közösségi egységének megőrzésére — megmentésére (?) — és továbbfejlesztésére kamatoztassák.

— Nemcsak falvakban, hanem nagyobb városokban is fellelhető az új intézménytípus. Milyen szerepük lehet a jelentősebb településeken?

— Megélénkült a nagyvárosok, sőt a főváros ez irányú érdeklődése is. A nyolcvanas évek nagy kísérleti feladata az általános művelődési központok létjogosultságának igazolása nagyobb településeken. Elsősorban az új lakónegyedek közösségi önszerveződésének elérésére jöhet szóba.

— Köztudott, hogy ennek a mozgalomnak két oldalról is vannak kritikusai. Nem csupán a „tradicionális iskola szentségét” féltő, s mi tagadás, kissé konzervatív bírálattal kell vitába bocsátkozni. A közművelődési mozgalmak „avantgardja” éppen az intézményesüléstől félti a folyamatok szabadságát. A kihívás abban áll, hogy fel kell mutatnunk: a helyi társadalomban gyökerező általános művelődési központ szükség esetén képes saját intézményi korlátainak átlépésére is a közösségteremtés érdekében. A kisebb és nagyobb településeken is, ez adhatja meg a választ a kételyekre.

— Leszögezhetjük tehát, hogy elértünk egy bizonyos szintet, s kirajzolódik az is,hogy milyen irányban kell továbblépnünk. Nézetük szerint hogyan lehet elérni a szükséges változásokat?

88