Hevesi Szemle 13. (1985)

1985 / 6. szám - TUDOMÁNYOK - E. Nagy Sándor: Önéletrajz, szociográfia, regény

pár hold földön tengődő kisparasztokat idéz fel az emlékezet, akik úgy éltek az úriházak, az omladozó nemesi kúriák árnyékéban, hogy öntudatukkal sa iát kiszolgáltatott helyzetüket sem voltak képesek felmérni. Ha valami csoda folytán egyikük-másikuk gyereke kiemelkedett, iskolát végzett, igyekezett is gyorsan asszimilálódni az úri társadalomban.

Az emlékezéssel kiképzett múltbéli belső tér vázolt információinak hitelét az önéletrajzi ihlet biztosítja. Az „atyai ház” és a személyesen megélt élet- történet szituációteremtő közegek, egyediségükkel is az általánost erősítik. Egy-egy névnapest, rokoni látogatás vagy az úr—cseléd viszonyt példázó élethelyzet — és más számtalan fontos motívum a dormándi környezetben — oldottabbá teszi a szociális tényanyagot, és novellaszerű betétjeivel már-már az életábrázoló epikához közelíti a Bűntudat szociografikus attitűdjét. Ily módon az emlékezés — és a múlthoz — szorosan kapcsolódó önéletrajzi ihlet által feladatot nyert fikció az eszmei-esztétikai szintézist mélyíti el.

Az önéletrajzi ihlet szubjekti vizái ja a közlésmódot is. A Bűntudat elbeszélői közlésformája a monológ, amely egyrészről a múltat művészileg újrateremtő emlékezést közvetíti az olvasónak, másrészről azonban biztosítja a jelen időben megváló külső tér funkcionálását. Ehhez az utazás teremt először keretet —, egyre közeledve Dormándhoz —, majd a szülői ház és a falu helyszínén objektiválódik a társadalmi felelősségtudattal áthatott személyes bűntudat. Az „atyai ház” udvara, a kert (az elpusztult filagóriával és az omladozó családi kriptával), a méhes, az istállók és a magtár, majd a szobák —köztük az idilljét vesztett könyvtárszoba, hányódó filléres hitványságokkal — és a konyha emlékezést serkentő objektív élményeket adnak, mozgásba hozzák az emlékezést, és felfakasztják a lefojtott szenvedélyű, éppen ezért száraz tényszerűségükkel ható monológokat. E sajátos, egyszerre megvalósuló művészi eljárást az író nagy tudatossággal alkalmazza. A nyolcadik fejezet indításakor például: „Csak bolygatom és bolygatom az emlékeket ebben a magyar úri környezetben de nem találok egy szirtet, ahol békében kiköthetném hajómat. Járom a régi házat, amely szomorúan és elhanyagoltan áll a bokrok és a nyesetlen fák között... Oroszlán és gyerekeit saját vérével tápláló pelikán, vajon értelmet nyert-e ez a jelképektől nem éppen mentesített dekórum, ami a család címerét jelképezi. Ennek a szellemében, a bátorság és az ön- feláldozás szellemében élt-e valaha is ez a család és ez az úriház, amelynek keretében és amelynek szobáit most barangolva, ezt az osztályt és ezt a nemesi világot bemutatom ..

Ez a megoldás alkalmas arra, hogy a gondolatilag kiképzett múlt idejű belső tér egy másfajta rétegét, a paraszti világot is megközelítse az író. A jelen objektív élménye — a külső tér — hozza mozgásba ez alkalommal is az emlékezés mechanizmusát. S hogy mennyire szervesen, a Bűntudat egész világát áthatva történik, arra idézzük példaként az ötödik fejezet sajátos ritmusú monológját, melynek kérdéseire a harmincadik fejezet adja meg a választ. „Délelőtt van — olvassuk az ötödik fejezetben — és járom a falut, és szemlélem a házakat. . . Járom a falut, és anélkül, hogy szóba ereszkednék is bárkivel, jól látom a dolgok állapotát... Járom a falut, és érdekelt szomorúsággal szemlélem a házak előtt ácsorgó parasztokat... Járom az utcákat és a közöket, és most már félreérthetetlenül érzem a nyomasztó bűntudatot. Egy nép állapotáért, züllött és züllesztő gazdasági, erkölcsi, kulturális körülményeiért valaki menthetetlenül felelős •..”

88