Hevesi Szemle 13. (1985)

1985 / 6. szám - TUDOMÁNYOK - E. Nagy Sándor: Önéletrajz, szociográfia, regény

hanem a szemlélt világ ítélőbírája inkább: „Marcangoló bűntudatot érzek elszánt korok birtokolóinak magatartása és felelőtlen mulasztásai miatt... Érzem a bűntudatot, és bizony alig áll módomban közösséget vállalni a jelen állapotnak okozóival”.

Az objektív időben mozgó emlékező személyiség tehát nem önmagát veszi bonckés alá: az emlékezés tárgya és gondolati terrénuma a dzsentri életforma, melynek anakronizmusát a jelen állapothoz méri. Nem önéletrajz a Bűntudat, csupán emlékező technikája önéletrajzi jellegű, a vállalt eszmei állásfoglalás teszi azzá. Autobiografikus motívumokkal találkozunk elsősorban, amelyek a jelenről festett szomorú képet árnyalják, teszik pontossá a múlt felől nézve.

A Bűntudat prózamodellje szempontjából lényeges kérdésről van szó: az író egyfelől a vizsgált létforma objektív bemutatására törekszik, másfelől az osztályából kiszakadt, de annak sorsában érdekelt szubjektivitásával közelíti meg tárgyát. Az emlékezés elegyíti a kétféle hangnemet, melyekben a harmincas évek prózájának kettős tendenciájára ismerünk, — a dokumentumpróza tényszerűségére és az évtized során megszaporodó memoárok önéletrajzi autentizmusára —, ugyanakkor különbözik is azoktól. Tényekkel bizonyít, de elkerüli az adatok száraz felsorolását, és szubjektivitását sem oldja lírába, hanem a tapasztalt jelenségekhez kapcsolt önéletrajzi emlékeket kíséri esszéizáló monológokkal. Ezek a morális és szociális ítéleteket tartalmazó monológok fejezik ki az író véleményét, állásfoglalását emberi és társadalmi kérdésekben egyaránt.

Az emlékezés így teremtette meg a mű szuverén világát, jelentését és kompozícióját egyszerre: hogy mire emlékezik, hogy milyen módon rendezi el a látványt és az emlékezést, s hogy esszéizáló monológjai miként minősítik a jelenségeket — ezekben fejeződik ki Remenyik fikciós képessége, az élményt szervesen művészi alkotásba építő fantáziája.

Tér és idő

Az emlékezés sajátos belső teret képez ki a Bűntudat kompozíciójában. Fő területe a dzsentri életforma, melynek minden konvencionálisán ismert motívumát felsorakoztatja, idilljüket lerombolja. A „körön belül” mozogva gazdasági és anyagi romlásról, kulturálatlanságról, műveletlenségről és elherdált szellemi értékekről tudósít. Igaz, akadtak itt „kiszakadok” is, akik fekete bárányként bolyongtak ebben a belső tenyészetben, és már a szocializmusról gondolkodtak. Bizalmatlanság, rideg közöny vette körül őket, mint a tönkrementeket, a könnyelműeket, kiknek lába alól százholdakat húzott ki a kártya, a szerelem és az alkohol. E létforma peremvidékén a század- eleji magyar világ hontalanjai vándoroltak, kolduló barátok, prédikátorok és megszállott ámokfutók, cigányok és gyűjtögető zsidók, munka nélküli cselédek és konok daccal éhező kubikusok.

Az emlékezés belső tere több irányba is kitágul. A széthulló falusi birtokos életforma jobb esetben még megőrzött valamit a régmúlt idő emberségéből, de a városi-megyei hivatalokba „emelkedett”, a földtől elszakadt és és a vadászatokon csizmában parádézó hivatalnok dzsentri a középnemesi dicsőség utolsó karikatúrája volt. Társadalmi léte teljesen improduktívnak bizonyult, mint ahogyan hivatása alatt tengődött az értelmiség is, jegyző, tanító, orvos és pap. E kitáguló belső térben a birtokos élet legnagyobb felületen a paraszti világgal érintkezett. Testileg is megfenyített, megalázott öreg béreseket, nincstelen cselédeket, kiszolgáltatott szakácsnőket és szolgálókat,

87