Hevesi Szemle 13. (1985)

1985 / 6. szám - TUDOMÁNYOK - E. Nagy Sándor: Önéletrajz, szociográfia, regény

úrrá lett az avantgarde örökségeként kísértő tartalmi és formai anarchia fenyegető alaktalanságán: az expresszionista-aktivista érzelmi áradást a személyiség átvállalt társadalmi, osztályszemléletű felelősségtudata szabályozta, az) emékezés szürrealisztikus spontaneitását pedig a gondolati tisztázódással együtt járó fegyelmezett forma zárta magába. Pontosabban: a mű világa a korábbi avantgarde-indíttatású alkotások szemléletét vitte valóságközeibe, és azok eszköztárát emelte racionális szintézisbe. A Bűntudat írója már birtokolta tárgyát, képes volt kívülről nézni önmagát és a bemutatott világot. Gaál Gábor kritikájának terminológiáival élve, szubjektivitása itt már nem lepi el a mondanivalót — miként a Korunk szerkesztője a Mese habbal című regényben megfigyelte —, hanem azt erősíti, nyomósítja. Igazoló példaként szolgál a megfellebbezhetetlen, történelmileg objektív igazságok kimondásához.

A Bűntudat jelentésvilága azonban nemcsak morális jellegű. Szociális problematikája is súlyos: a dzsentri életforma végső széthullásáról és a paraszti sors teljes kilátástalanságáról tudósít. Nem ad tudományosan megalapozott leírást, inkább a látvány és emlékezés összefonódásának logikája szerint elmélkedéseket tartalmaz, s így az írói tudat „intellektualizálja”, esszészerűen feoldja a szociális tényanyagot. Remenyik ezáltal személyesen is érdekeltté vált osztálya bűneinek kiderítésében, amit nemcsak erkölcsileg, de társadalmilag is megalapozott felelősségtudattal végzett el. Ügy érezhette, hogy joga van hozzá, mert saját osztályáról mondott ítéletet. Azonos sorsú íróelődök nyomdokain haladt —, hiszen Kaffka Margit, Krúdy Gyula vagy Török Gyula már átélték és ábrázolták e társadalmi kiszakadás személyes dilemmáját és szociális alternatíváját —, de a huszadik század dzsentri írói közül csak ő tudta felfedezni és láttatni a másik oldalt is, a paraszti szegénység mélyvilágát. Ellentétes irányú kortársi példa is akad: Kádár Erzsébet novellisztikája, amely enyhe nosztalgiával idézi fel a bánáti középbirtokos élet gyermekkori emlékeit. Remenyik nem ismeri ezt a rezignált puhaságot. Szemlélete kemény és határozott, emlékei száraz tényszerűséggel követik egymást, amelyeket az írói személyiség önéletrajzi jelenléte hitelesít, illetve épít pontosan körülzárt tér- és idődimenziók kompozíciós egységébe.

Az emlékezés-fikció

A Bűntudat esztétikumának legfőbb energiaforrása az emlékezés. Nem az időnkívüliség illúzióját valóságként álmodó prousti „önkéntelen emlékezés”, hanem a „tudatos emlékezés”, amikor az értelem —, ahogyan Egri Péter fejtegeti — „a jelenből emlékezik vissza, gondol vissza a múltra, a kettőt nem azonosítja, hanem egybeveti, mindkettőnek tudatában van, s ily módon a jelen és a múlt közötti változásokat nem kapcsolja ki, az időbeliséget nem szünteti meg, a fenyegető jelent és a halált hozó jövőt nem hagyja figyelmen kívül, az objektív időt nem oldja fel a szubjektív időben”. (Álom, látomás, valóság.)

Remenyik Zsigmond, aki már korábbi avantgarde-indíttatású műveivel is tagadta a magyar prózaírás anekdotikus, kevésbé intellektuális hagyományait, itt a „tudatos emlékezés” racionális technikájával kerüli el a cselekményes elbeszélés belletrisztikus veszélyeit. Már a közelítés is erre mutat: ,,... ezt a romokban heverő világot bolygatom, visszaemlékezem ...” — rögzíti pontosan szándékát és módszerét. Másutt még pontosabban megfogalmazza, hogy a múlt és jelen viszonylatában személyiségének emlékező én-tudata — a szubjektív jelenlét ellenére — nem célja és tárgya művének,

86