Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 6. szám - TUDOMÁNYOK - E. Nagy Sándor: Önéletrajz, szociográfia, regény
„tiszta epikával” — tárja fel. B. Nagy László is rámutatott heterogén műfaji jellegzetességére: „...Nem a birtokos életforma, az úr—cseléd viszony tényeit, hanem erkölcsi, magatartásbeli feszültségeit fejezi ki, a Puszták népével ve- tekvő tényanyaggal. Az emlékezés lírája száraz, kegyetlen, sehol nosztalgiába nem csap át; valóban inkább lelkiismeret-vizsgálat ez a könyv, mintsem önéletrajz, vagy szociográfia”. (A hontalanság erdejében.) Csokorba kötve a Bűntudat prózamodelljére utaló megállapításokat — szociográfia, önéletrajz, vallomás, dokumentum, emlékezés, lelkiismeret-vizsgálat —, szembetűnő azok sokfélesége, ami indokolttá teszi és magyarázza vállalkozásunkat: arra a kérdésre szeretnénk választ találni, hogy e valóban meglevő sokféle hangnemnek milyen szubjektív és objektív indítékai vannak, s hogy az ábrázolás szintézis-igénye az évtized magyar prózájának színvonalán alakí- totta-e ki a mű szerves egységét? Bűntudat és felelősség Remenyik társadalmi válságtudata ezekben az években — az avantgarde túlfűtött szenvedélyének és a szatírák keserűségének folytatásaként — erőteljesen szubjektív indulatú és morálisan emelkedett volt. Emocionális fel- ajzottságból következett az önvizsgálat, és a konfesszió igénye, az önfeltáró szociális és lelki viviszekció, amelynek tapasztalati tényeit állította szembe a humánus értékeit vesztett társadalommal. „Életünk mérhetetlen zavar, afféle apocalipsis humana” — visszhangozta Ortega nézetét a Bolhacirkuszban, s most, a harmincas évek közepén ezen a zavaron igyekezett úrrá lenni: a rendteremtő szándék fix pontja a múlt és jelen között kapcsolatot teremtő, emlékező, személyiség-tudat volt. A Bűntudat egyetlen dormándi látogatás után, egy hónap alatt, 1936 március 15-től április 15-ig keletkezett. Jóllehet, a Korunk még ugyanebben az évben folytatásokban közölte júniustól szeptemberig, könyv alakban csak 1937-ben adta ki a Pantheon Kiadó. A kiadás körüli huzavona fényt vet az évtized szociográfiai törekvéseinek ellenérzéseket kiváltó fogadtatására is. A Pantheon Irodalmi Intézet igazgatója, Dormándi László 1936. augusztus 31-én kelt levelében először visszautasította a művet, mert a Bűntudat a dzsentriről keveset mond, inkább a parasztságról szól, mint Illyés Gyula és Szabó Zoltán könyve, „ebből pedig egyelőre tényleg elég volt”. A levél az írói szándék merő félreértését bizonyítja, hiszen a Bűntudat nem a dzsentriről és nem a parasztságról nyújt szociológiai látleletet, hanem e két társadalmi osztály ütközőpontján magyarázatokat kereső Remenyik Zsigmond morális felelősségtudatát dokumentálja. A korabeli kritika helyesen érzékelte ezt a különbséget: Féja Géza az őskeresztények gyónásával állította párhuzamba Remenyik művét, Bóka László is személyes jelenléttel átfűtött vezeklést méltatta Szép Szó-beli kritikájában, Móricz Zsigmond pedig „a dzsentri lelkiismeret-furdalásának” tekintette a Pesti Naplóban megjelent recenziójában. Magunk is úgy véljük, hogy Remenyik indítékai és eljárásai eltérnek a népi írók egyetlen népréteget vagy tájegységet bemutató szándékától és ábrázolási módszerétől. A Bűntudat megírásának indítéka — a lelkiismeret-fur- dalás — mélyen individuális, s bár a társadalmi ellentmondások felismeréséből sarjadt, mégis alapvetően pszichikai fogantatású. A bevezetőben található Dosztojevszkij-párhuzam jelzi is, hogy Remenyik bűntudata nélkü lözi a lélek harmóniáját, s már-már a szenvedélyek parttalan áradását előlegezi. A marxista gondolat által is ösztönzött értelemkereső szándék azonbar 85
