Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 6. szám - ANYANYELVÜNK - Grétsy László: Nyelvhasználat és demokratizmus
formák napjainkban is valamiféle nem- kívánatos társadalmi megkülönböztetés csíráját rejtik magukban. Nemkívánatos — írtam le az iménti mondatban, mert ezzel is jelezni akartam: nem mindenfajta társadalmi megkülönböztetést kell már eleve gyanakvással, sőt ellenséges érzülettel fogadnunk. Kb. egy évvel ezelőtt egy jeles stiliszta megrótta az újságírókat, amiért tudósításaikban ez vagy az a nevezetes közéleti személy még véletlenül sem megnéz, hanem megtekint egy kiállítást. Én is felfigyelek az efféle árnyalati eltérésekre, de nem haragszom miattuk, mert nem érzem, hogy ezáltal a demokratizmusunk csorbát szenvedett volna. Egyszerűen arról van szó, hogy megfelelő szóválasztás segítségével ugyanarról a dologról szólhatunk, illetve írhatunk választékosabban, emelkedettebben — ahogy Kazinczy mondta és mondaná: fentebb stílben —, és írhatunk kevésbé ünnepélyesen, hétköznapibban. Azt, hogy a nyelvszokás bizonyos helyzetekben, szituációkban szinte előírja számunkra a különbségtevést (otthon: krumplinudli, a vendéglői étlapon burgonyasodralék; a közbeszédben: tettes, a jogi nyelvben: elkövető), én sem fogadom ugyan kitörő örömmel, de a vizsgált szempontból nem tartom veszélyesnek, mivel nem a demokratizmust sérti. Nemegyszer azonban az én igazságérzetem is lázadozik. Például: bármennyire köztudomású is, hogy a foglalkozásnév nem tulajdonnév, tehát nem is kell nagy kezdőbetűvel írni. mégis számtalanszor mondat belsejében is nagy kezdőbetűsen tűnnek szemünkbe az olyan foglalkozás-, illetve beosztásnevek, mint miniszter, vezér- igazgató, főosztályvezető, elnök, főtitkár stb. De érdekes módon az adminisztrátor, a kézbesítő vagy a bedolgozó foglalkozásnevet nem szokták nagybetűvel kezdeni. Hát nem különös? Az egyik foglalkozás megérdemli a nagy kezdőbetűt, a másik meg nem? Hol itt az igazság? (Persze, egyik esetben sem jogos a nagybetű.) Vagy itt van a kezét csókolom köszönés. Magam is azt vallom, hogy ennek a köszönésformának van helye a mi társadalmunkban is. De nem úgy, ahogy sokan képzelik, hogy tudniillik a tanácselnöknőnek vagy a csinos titkárnőnek kijár a kezét csókolom. a takarítónőnek vagy a vécés- néninek ellenben nem. Csak akkor és úgy érzem helyesnek ezt a formát, ha a nőket egyetemesen megillető férfiköszönésnek tekintjük. A méricskélés, hogy kinek jár, kinek nem, már nemkívánatos társadalmi megkülönböztetés. Ez már nem fér össze a demokratizmussal. AZ IDEGEN SZAVAKRÓL MAGYARÁN Hadd szóljak még az idegen szavakkal való élésről, illetve visszaélésről! Szó sincs arról, hogy minden idegen szót üldöznünk, irtanunk kellene. Ez nem ésszerű nyelvvédelem volna, hanem tudatos nyelvszegényítés. Az idegen szavak között nagyon sok olyan is akad, amelyre szükségünk van, s amely hangzásánál, hangtesténél fogva is alkalmas arra, hogy befogadjuk nyelvünkbe. Ez azonban csak az érem egyik oldala. Mert az, hogy mondandónkat műveltségfitogtató módon telitűzködjük idegen elemekkel, akár szükség van rájuk, akár nincs, illetve akár megért így bennünket a kevésbé iskolázott ember, akár nem, ez magyarán megmondva mindennek inkább nevezhető, mint demokratizmusnak. Jogosan írta egy anyanyelvűnkről szóló tanulmányában Aczél György: „Ne az idegen szavak számát szaporítsuk nyakló nélkül a magyar nyelvben, hanem inkább az idegen nyelvet beszélő állampolgárok számát a magyar társadalomban.” Nyelvhasználat és demokratizmus — ez kis írásom címe. Azt igyekeztem benne néhány példával szemléltetni, hogy bár a kettő között társadalmunkban szoros összefüggésnek kellene lennie, bizony, nem egy jelét találjuk annak is, hogy ez a kapcsolat, ez az összefüggés korántsem olyan szoros, mint szeretnénk. A Hevesi Szemle szerkesztősége, amely a lapban ezentúl rendszeresen teret kíván szentelni anyanyelvűnknek, felhatalmazott arra, hogy buzdítsam olvasóinkat akár rovatindítómhoz való hozzászólásra, akár bármilyen más nyelv- használati kérdésben való megnyilatkozásra, cikkírásra. E szerkesztői törekvés mindenképpen dicséretes. Most már rajtunk áll, próbálunk-e s tudunk-e élni a felkínált lehetőséggel. Némi erőltetett aktualizálással azt mondhatnám: ez is egyik fokmérője a demokratizmusnak. Grétsy László 83
