Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 6. szám - SZÍNHÁZ - Bőgel József: Körkép a magyar színházi életről
böző — műszaki, szociális és közönségszervezési — feltételeket szabni. Része, feladata volt ebben a játszási kötelezettségrendszerben az Állami Déryné Színháznak, illetve jogutódjának, a Népszínháznak is. Az irányelvek kiadása és végrehajtása mindenekelőtt meggátolta az amúgy is lelassult, kezdettől fogva végrehajihatatlannak látszó színházegyesítési folyamat (első állomása Miskolc és Eger színházának egyesítése 1966-ban) előrehaladását, s nagymértében hozzájárult a színházi játszás és közönségszervezés racionalizálásához, az erők, a kapacitások összefogásához, a színészek és a közönség alkotási és befogadási körülményeinek javításához. Kezdetben még azt is elősegítette, hogy a színházi működés különböző teljesítménymutatói — bemutatószám, előadásszám — korszerűbbekké, emberségesebbekké, elviselhetőbbekké váljanak. Mindez a művészi színvonal emelését is előnyösen befolyásolta. Noha az irányelveket sohasem értelmeztük dogmatikusan, s az egész színházpolitikai-működéstani konstrukció amúgy is roppant rugalmas volt, a kezdeti lendület a hetvenes évek végére alábbhagyott, az elvek, célkitűzések nem mindegyike valósult meg, s új jelenségek, tendenciák következtében rések támadtak a vidéki színházak koncentrált együttműködési rendszerén. Ám ezek többnyire csak vélt rések voltak, illetve természetes továbbfejlesztései egy szükséges országos játszási rendnek. A többször említett hiányosságok, fehér foltok stb. felszámolása érdekében elég sok helyen kialakult a hetvenes évek során a több színházat (vidékit és fővárosit egyaránt) foglalkoztató, befogadó nagyobb művelődési házak, otthonok, központok, színházszerű épületek típusa és gyakorlata. Ezek egyrészt többnyire betartották (legalábbis kezdetben) a körzetesítés játék- szabályait, de műfajpótlás, a műsor színesítése céljából és egyszerűen kapacitásokokból (melyik színház mire képes) más színházakat is meghívtak. Hozzájárult ehhez, hogy egyes színházak különösen nagy hírre tettek szert, érdeklődés támadt irántuk a szokott körökön kívül, s úgyszólván valamennyi vidéki színháznak természetes szükséglete is, hogy ki-kimozduljon a körzetéből. így aztán — nyugatról keletre haladva — egy nagykanizsai, szombathelyi, soproni, siófoki, szekszárdi, paksi, dunaújvárosi, tatabányai, szentendrei, gyöngyösi, salgótarjáni, leninvárosi, kazincbarcikai, karcagi, szentesi, hódmezővásárhelyi, gyulai, kisvárdai, újabban a váci és a gödöllői művelődési központ vagy színházi rendeltetésű épület egy-egy évadban az évtized- forduló tájékán 30—50—70 színházi előadást fogadott, olykor elég karakterisztikus műsorpolitikával, érdeklődési és befogadási körrel. Többségükben virágzó színházművészeti kultúra volt, noha ez bizonyos értelemben passzív jellegű, bár a sajátos műsorpolitikával, a recepciót elősegítő foglalkozásokkal stb. ez ellensúlyozható. Senki sem véli, hogy mindez a körzetesítés megsértése volt, ellenkezőleg, annak a kiegészítése, következménye inkább. Ezzel csak teljesebb, színesebb, hiánytalanabb lett a vidéki színházi kultúra, s az ilyesfajta játszási decentralizációt (a kapacitások jobb szétosztását) csak támogatni lehet. Akadályok máris vannak: ezek egyrészt anyagi természetűek (a színházak kevesebbet és drágábban tudnak manapság szállítani), másrészt a kisvállalkozások, a haknizások nem ritkán tisztátalanná teszik a műsorpolitikai és ízlésnevelési összképet. Nagyon fontos, hogy a fehér foltok felszámolása, egyes helyi igények jobb kielégítése érdekében immáron egy évtizede megjelentek (először vidéken) az úgynevezett bemutató színpadok. A kedvezményezés Dunaújvárosé (Bartók Művelődési Központ), s aztán átcsapott Tatabányára, végül a magyar színházi kultúra struktúrájában olyan sajátos és vitatható helyet, státuszt 67
