Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 6. szám - A HEVESI SZEMLE VENDÉGE - Sárhegyi István: Vass Lajos emberközelből
annak előtte. Most már az a helyes elv irányít, hogy csak a legértékesebbet érdemes továbbadni. — Úgy vélem, hogy hazánkban a tájakat tekintve is más és más megállapítás érvényes ... — Pontosan. Nem udvariaskodás, de Heves megye azok közé a területek közé tartozik, amelyeknek semmi okuk sincs a szégyenkezésre. Ebbe a kategóriába sorolhatók még Borsod megye egyes részei, aztán Somogy és a Hajdúság is. Ezeknél mindenütt igen erős a néphagyomány. Ahol ez már megkopott, ott természetesen nehezebben verbuválódnak az együttesek. Ilyen esetben szinte újra kell hagyományt teremteni. Az előbb már említett — szerencsésebb — helyeken a fiatalok még ugyanazzal a jellegzetes tájszólással, hanganyaggal énekelnek, mint déd- és ükapáik. A fővárosban is láthatók követésre méltó példák, mint a Tamási Áron népdalkor, amely az Erdélyből elszármazottakat tömöríti. Itt azonban inkább a táncházaknak van nagy vonzereje. S ezt sem szabad lebecsülni, mert az ilyen jellegű rendezvényekre ellátogatok zömét az ifjabb generáció tagjai adják. — Jelentős előrelépést értünk el abban is, hogy a különféle csoportok élén jórészt már szakemberek állnak. De még mindig elég kevésnek tűnik a jól képzett énektanárok száma. Egyetért ezzel a megállapítással? — Feltétlenül. A magasabb tudású irányítókra okvetlenül szükség van. S hogy kevés az énekpedagógusok száma? A magyar zenekultúrának hovatovább legnagyobb szégyenfoltja ez a megoldatlan kérdés. Ez persze már következmény. Lassan-lassan ott tartunk, hogy Kodály országában kiszorul az iskolákból az ének. A szakirányítás cseppet sem figyel oda erre az igényre. Ügy tűnik, hogy a kormányzatnál süket fülekre talál a zenei világ ilyen irányú mind hangosabb követelése. Szívesen hivatkoznak arra, hogy anyagilag lehetetlen a kérések teljesítése, és ezzel mintegy lesöprik az ügyet az asztalról. A másik érv úgy szól, hogy mostanság inkább a reál műveltségre kell kiemelkedő hangsúlyt helyezni. Mi muzsikusok sohasem csak a saját területünk miatt háborgunk, sohasem csupán erre koncentrálunk, hanem összességében féltjük a humán értékeket. Aczél György egyik felszólalásában kifejtette, hogy a jövő gazdasági feladatainak teljesítéséhez művelt munkásosztályra van szükség. Ez az elv, de ezt nemigen követi semmiféle konkrét, gyakorlati lépés. — S Önök mit tudnak felsorakoztatni a saját álláspontjuk igazolására? — Nem hiszem, hogy különösebb bizonygatásra szorul a dolog, de azért említek egy-két szempontot. Aligha vonható kétségbe, például Kodálynak az a megfigyelése, hogy ahol naponta énekelnek egy órát, ott a gyerekek lényegesen fogékonyabbak lesznek minden másra is. Ez a tevékenység ezen túlmenően erősíti a közösségi szellemet is, s — nem utolsósorban — fegyelemre nevel. Ezekről a jótékony hatásokról nem vétek, hanem bűn lemondani. A zeneélet legkiválóbb képviselői már vagy másfél évtizede hajtogatják a magukét, de keserűen kell konstatálniuk, hogy jószerivel semmi sem történik. Ahol ehhez az ügyhöz hozzá kellene nyúlni, ott éppen nincs ilyen szándék. Vegyük csak példának a tanítóképzőket! Azokban véletlenül sem végeznek zenei alkalmas- sági vizsgákat, holott az alsó tagozatban éneket is kell oktatni. Valamikor ez nem így volt, hiszen figyelmet fordítottak a jelölt hangjára, hallására stb. Jól tudom persze, hogy örülnek, ha egyáltalán lesz elegendő pedagógus, de azért a fenti adalék is jelzi, hogy az egésszel mennyire nem törődnek. — Tényleg ennyire kilátástalan a helyzet, vagy Ön lát túl sötéten? — Kérdésére kérdéssel felelek. Ha Kodálynak nem sikerült az áttörés, akkor nekünk — Kodály nélkül — milyen reményünk van arra, hogy elérhetünk valamit? Kétségtelen, hogy ez pesszimista szemlélet, de egyelőre nem látok 60
