Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 1. szám - VÉSŐ - PALETTA - Pogány Ö. Gábor: Magyar tájak
Ám, akik elkerültek a közös vállalkozások színteréről, készséget tanúsítanak más országrészek lelkének a megértése iránt, következzék bár különös természeti adottságokból, vagy a települések jellege által kibontakozott életformából. Vecsési Sándor dombhátat von a falusi templom mögé, Bazsonyi Arany meg egyenesen hegyek között ünnepli a tavaszt, Patay László egy gesztenyesorral foglalja össze a mindenütt jelenlevő nemzeti karaktert, Szurcsik János a kunsági kánikulát általánosítja, Kokas Ignác a váli hidat absztrahálja. A szolnoki tej testvérek további variációkat csatolnak emlékeikből ehhez az országos kiterjedésű helyszíni közvetítéshez, Bárányó Sándor szabadjára engedi tüzes színeit, Fazekas Magdolna, Meggyes László viszont lírikus meghatottsággal számol be az évszakváltás optikai jellemzőiről. A tárlat egészéből is nehéz lenne kielemezni, hogy a századforduló magyar pleinair-jéből az egymást követő nemzedékek miként léptek át az öntörvényű, festészet jeli egű koloritba. Vannak ma is, akik közelebb állnak a naturális felfogáshoz, s olyanok is, akik dekoratívan, ornamentálisan elvont színskálával dolgoznak, az árnyalatokat, a valőröket jelképes tartalommal ruházzák fel. Megint bebizonyosodott, hogy a műfaji keretek nem szabályozzák az alkotómunka módszertani eljárásait, a fű, a fa, a virág, a hegy, a völgy, a folyó a festő kedélyállapotától, ecsetkezelésétől, szemléletétől függően tér vissza a kép felületén, inkább folt, vonal lesz belőle, semmint érzéklet. Kiemelni, szerkeszteni, érvelni, láttatni a művész aszerint fog, hogy vérmérséklete, előadásmódja, képzettársító észjárása milyen utat jár be az alapeszmétől a szakmai végrehajtás állomásain át a kész műig. Ezért van azután az, hogy a Hortobágy, a Balaton, a Felvidék, Kazincbarcika, Kőrösfő, Nagymaros, Sopron különböző, eltérő formában jelenik meg a tárlatlátogató előtt, a vidékek külsejével, az ismerős vagy ismeretlen tájak alakzataival szubjektív tolmácsolásban találkozik, mert a kompozíció zártsága vagy éppen a nyugtalansága ilyen-olyan átírásban érvényesül igazán, a vizua- litás feltételezett rendjének logikájához alkalmazkodva. A festő egyéni elképzelései azonban hozzájárulnak ahhoz, hogy a felidézett patakpartról, falusi udvarról, esőáztatta mocsárról valami lényegeset, felejthetetlent meg lehessen sejteni. A stiláris szempontok szerint csoportosítható ábrákban is több a különbség, mint az egyezés. Megsokasodtak a stilizáltan, már-már meseszerűen elregélt Bakallár József: Fekete kerítés 48 Németh József: Párás táj
