Hevesi Szemle 13. (1985)

1985 / 1. szám - VÉSŐ - PALETTA - Pogány Ö. Gábor: Magyar tájak

gondolatok, Galambos Tamás — mint korábban is — a végveszélyre figyelmeztet játékosan traktált „Smog” című képével. Orosz János a „Nagy fa” mellett megszelídíti Csontváry szenvedélyes zarándokait a cédrusnál, Tóth Ernő Békéscsabára invitálja Naconxypan álmatag polgárait, antropomorf állatkáit, Kollár György opart-osan felfokozza Radnóti honfibúját, Ezüst György is mértania- san borzong a sebesség növelésével járó fenyegettség miatt. Neuberger István kifinomult kalligráfiával lazítja fel az alföldi távlatok mozdulatlanságát.

Önálló fejezetbe sorolható a léckerítések festészete! Bakallár József díszít- ményes akkordokat létesít belőlük a legendák napfelkeltéjéhez, Lakatos József barbár ritmussá hangszereli a gyalulatlan deszkákat, Heitler László viszont illedelmes őrséget állít belőlük a történelmi atmoszférával átitatott népi barokk porta mellé, s Giczy János kiáltója kidőlt, farácsos kapu mögül nyújtja segélykérő karjait az ég felé.

A couleur locale, a helyi színezet megrendítő, bátor és modern szuggesztiója köszönthető M. Novak András „Dunántúl” című munkájának, amelyet ezüstdiplomával és második díjjal tüntettek ki. A rusztikusán felrakott és felülné- zetben beépített háttér az áldott föld érett termése előtt tiszteleg, jobbra középen egy útmenti rozzant kereszt corpus-szal mint vizionárius tünemény int a békességre, mintha Tápéról került volna át a derűs Pannóniába; vagy tán épp azt példázza, hogy a mediterrán provinciában is érvényesek a Barbaricum zivataros múltjára utaló költői sorok. A másik ezüstdiploma Nagy Ernő monokróm falusi utcájának jutott, s ezzel a magyar tájképek egyik típusa részesült elismerésben, amelyet drámai hangvételéért éreznek szívükhöz közelállónak a sorsproblémákkal küszködök, történelmi örökségünkkel perlekedők. Szélvihar tört be a házak közé, homokfelhő borítja homályba az oromfalakat, éppen csak, hogy feltételezni engedi, merre jár a tekintet.

Ferk Ilona tájsirató döbbeneté is az efféle mementó egyike, a légiesen feloldott festék a bizonytalanság, a kétely érzetét kelti, míg Szinte Gábor folyója követhetetlenül kanyarog a szépség és a tétovaság határán, vízinövények és komor árnyékok között. Kohán György varjúnekrológja is visszatér Majercsik János festményén, mélabús kellékek közepette, hófoltosan, megbillent gémes- kúttal, vesszőből összetákolt karámmal.

Hiba lenne zord lelkületet tulajdonítani a tél festőinek, az ősz elégiáinak, a természeti környezetre káros nemtörődömség bírálóinak. A művész vállalja a felelősséget a közállapotokért, megszólja a tévedőket, örül a sokat ígérő kikeletnek. Mácsai István egy felszalagozott madárijesztővel riogatja a seregélyeket, bár tapasztalta már, hogy ezzel nem sokra mehetni a szőlők védelmében. Ürügy ez is arra, hogy a falu szélén eltűnődjék az idegnyugtató csendre áhitozók reményei, a tájfestészet jogosultsága felől.

Pogány ö. Gábor

49