Hevesi Szemle 13. (1985)

1985 / 1. szám - VÉSŐ - PALETTA - Pogány Ö. Gábor: Magyar tájak

a megnyilatkozásra, az metaforikus értelmezésben, szintetizáló szándékkal is kifejezheti mondandóját. Többnyire mégis arról van szó, hogy egy-egy ilyen hatvani találkozó a honismeret, a hazaszeretet festői antológiája, olyan együttes fellépés, amikor is hivatásuk teljesítése közben a kiállítók számot vetnek az őket ért személyes impressziókkal, a szülőföld ihlető légkörével.

Nem véletlen, hogy Lyka Károly tájképfestészetünknek tulajdonította a legtöbb olyan stílusjegyet, ami megfelel népünk, országunk szellemisége hiteles képzőművészeti megjelenítésének. A másik tanulság tehát épp e téren kínálkozik: vajon milyen újabbat, mennyire mást sorakoztatnak fel ezek a válogatások, van-e gazdagodás, átalakulás a festői eszközök használatában és mindenekelőtt a megfigyelések, a közlendők anyagában? A választ e kérdésekre nem lehet tőmondatban megadni, sokféle utat-módot mutat akár ez a hatodik összeállítás is, mert a nyolcvan művész, a nyolcvan kép piktúránk menetében szerteágazó erővonalakat jelez. Aki fel akarná rajzolni a származási táblázatot, a művek genealógiáját, annak a hagyomány és a lelemény koordinátájára kell bejelölnie, ki merre halad, honnan jön és hová megy.

Azért tarthat érdeklődésre számot tíz esztendő után is a tájképbiennálé, mert a zsűri tagjai, a díjkiosztók nem igazodnak merev normákhoz, nem várják el a beküldendőktől, hogy előregyártott elemekből szerkesszék meg festményeiket. Századunk művészettörténetében egy-egy évtized — látszólag — óriási változásokkal jár, mesterek jönnek, mesterek mennek, az iskolaalapítók maguk is jelmezt váltanak, olyikról igen hamar kiderül, hogy nem is próféta, csupán sztár. Az összteljesítményben jelentkező módosulások még korunkban se jelentették azt, hogy egyik-másik művészünknek ki kellene bújnia a bőréből, senkinek se kell önmagát megtagadnia ahhoz, hogy fejlődőképesnek minősüljön. Az egységes szellemű életművek — végül is — maradandóbb tekintélyt biztosítanak létrehozóiknak, mint a még oly ügyesen reklámozott átöltözések, színváltozások. Az újítás és a folyamatosság párhuzamára minden kollektív kiállítás találó példákkal szolgál.

A műkritika protekciósai néhányszor megírták, hogy a hódmezővásárhelyiek egykori kezdeményezése már kifulladt, céljaik elavultak, működésük nosztalgikus visszatekintés a nyers dalú jelenből. Hatvanban ezúttal is több olyan „vásárhelyi” szellemű festmény látható, amelyik még magán viseli a harminc év előtti indítás hatását, s mégis meggyőzi a képnézőt töretlen korszerűségéről, művészi igazságáról. A biennálé aranydiplomáját és első díját most Németh József kapta, aki bár dunántúli születésű, mégis a „Paraszt Páris” hivatott képviselőjének tekinthető. „Párás táj” című alkotása hófogó sövényt, lopakodó rókát, felrebbenő varjakat ábrázol, a tiszamenti zimankó időtlen jelenségeit, s bár a kép nem utal számológépes gondjainkra, mégse rekeszthető ki mai világunkból, mert környezet és életérzés meggyőző művészi tükre. A vásárhelyi műhely tegnapi alapítói, mai fejlesztői továbbra se tágítanak véleményük megvallásától, mert hitük szerint a valóság nem engedelmeskedik a prognosztikának, hiszen a „tudományos” előrejelzés ellenére kiderült, hogy az úristen mégse lakik toronyházban, és az omladozó tanyák jórészét az elmúlt esztendők során kitatarozták.

Kurucz D. István a „nagy sömmi” horizontján kombájnok árnyképével idézi az aratás utáni hangulatot, Dezső József felrepedezett földdel érzékelteti, hogy a hosszan tartó aszály miatt milyen kietlenné válik a síkság, Fejér Csaba tanyasi epitetonja a „buen retiro”, a regeneráló elvonulás menedéke, Erdős Péter megelégszik a lapály fölött megjelenő alkonyi fények lekottázásával, Fodor József a pirkadat látomásos megörökítésével, Barcsay Jenő pedig egy nagy és egy kis négyszögre egyszerűsíti a határtalan alföldi rónát.

47