Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 5. szám - TUDOMÁNYOK - Bakos József: Nyelvi környezetvédelem - közelről
tette: Egyre terjed a durva beszéd, a trágárkodás az iskoláskorú gyerekek nyelv- használatában. Van tapasztalatunk arról is, hogy a trágár beszéd „természetes” gyakorlat a családban is: meglazultak a morális gátak, trágárságokkal szemeteljük tele magánéletünk, emberi környezetünk megnyilvánulásait is. Egyre inkább hangadókká válnak a sunyin trágárkodó barátok, cimborák, s „a közterületeken elhangzó kötőszóként használt trágárságok nemcsak a magyar nyelv tisztaságát, hanem a közízlést is sértik” (Magyar Nemzet, 1982. okt. 14.). Valóban ízléstelenked- nek, akik tudatosan, szántszándékkal és öncélúan teremtenek olyan beszédhelyzeteket, amelyekben „a nyelvi modortalan- ság osztogat pofonokat a nyelvhasználati közízlésnek is.” (Népújság, Í985. máj. 25.). Az „alantas” testi jelenségeket megnevező szavak önmagukban véve nem durvák, nem csúnyák, nem ocsmányok, de azzá válnak, ha a gátlástalan szabadszá- júság eszközeiként használjuk fel őket, s a „korszerű” fenegyerekeskedés fitog- tatását éppen úgy szolgálják, mint a tudatosan vállalt megbotránkoztatást. A mai, sajnos, mindkét nemű ifjúság nyelvhasználatában, a vonaton, az autóbuszon, a nyilvános helyeken szándékolt hangsúlyozással jelentkeznek a „szexuális tények és viszonylatok” (Freúd) megnevezésére szolgáló nyelvi formák. Nincsenek tekintettel sem a gyerekekre, sem a felnőttekre, sem a női nemre. S ha az eszpresszóban csevegnek a fiúk és lányok, nyelvhasználati felszabadultságuk szabadosságra vált át. „A fiúk szájából szaporán hullik az a bizonyos trágár felszólítás, amely manapság mind szélesebb körökben kötőszóként használtatik. Egy mondaton belül minimum háromszor használják. És a lányok csöppet sem jönnek zavarba, csöppet sem háborodnak fel.” (Népszabadság, 1984. jún. 3.). Sajnos, a lányok, a nők — tisztelet a kivételnek — versenyt trágárkodnak a fiúkkal, a férfiakkal, az egyenjogúság helytelenül értelmezett elvének és gyakorlatának hangoztatásával és követésével. Üton-útfélen az ő szájukban is fel-felhangzik az a gyakori magyar ige, amely „alkalomadtán minden magyar igét pótolni tud” (Élet és Irodalom, 1979. febr. 24.). A hatáskeltés vagy a nyomatékosítás szerepét eljátszó trágár szavak használata nem köthető műveltségbeli szinthez sem, de ahhoz igen, hogy akinek igénytelen az anyanyelvi műveltsége és szürke, kevés a szókincse, egyre gyakrabban él trágár szavakkal,mert a hiányzó tartalmas szavakat is azokkal helyettesíti. Az a nemkívánatos gyakorlat és szemlélet is egyre terjedőben van, hogy egyesek csak az ifjúság nyakába varrják a nyelvi ízléstelenségekkel, a trágár szavakkal élést, s eleve felmentést adnak a felnőtt társadalom férfi tagjainak. Ezt annál is inkább helytelenítenünk kell, mert fiataljaink beszédmodorát, beszéd- magatartását is meghatározza, milyen példákat nyújt számukra a felnőttek társadalma. S ha a Belgium elleni mérkőzés alatt egy ismert szexuál-klerikális kifa- kadást is megengedhet magának a csapat kapitánya, akkor mi várható el a szurkolóktól. A sportpályákon, a stadionokban elharapódzó durvaságot megelőzte, illetőleg kísérte a nyelvi durvaság, az ocsmány trágárkodás. Járvány- szerűen terjed a nyelvi durvaság, a szóbeli trágárkodás sportolóink körében. Hogy miért? Egy vízipólós vallomása csak féligazságot fogalmaz meg: „Csúnya a szám, de nem én vagyok az egyedül ilyen. Az uszodában más a hangnem, mint a Zserbó cukrászdában” (Népsport, 1983. nov. 20.). A sportpályákon tömegesen résztvevő ifjak nyelvi kultúráját, beszédműveltségét nem éppen helyes irányú hatás éri akkor, ha a felnőtt szurkolók trágár szavakkal kórusban sértegetik az ellenfél játékosait és a játékvezetőt. Szólnunk kell a munkahelyek nyelvi légköréről is. A triviális nyelvi formák a kulturált munkatársi kapcsolatok nyelvi zavarait idézhetik elő. A munkahelyekre bekerülő ifjú munkások nem megfelelő nyelvi gyakorlóteret kapnak s elbizonytalanodnak a nyelvi, a nyelvhasználati harmónia kialakítását kezdeményező szerepvállalásukban is. Egy idő múlva megszokják a tiszteletlen beszédet, a durvább hangnemet, s mivel nem akarnak „kilógni” a sorból, a nyelvi durvaságokkal szemben a türelmes elfogadás álláspontját teszik magukévá. Az eredmény: a munkatársakhoz való nyelvi alkalmazkodásban nem mindig a jó modor, az illedelmesség játssza a főszerepet. A goromba s a trágár félmondatokban, beszéd-csonkokban megvalósuló nyelvhasználatot tartják egyesek a melóst jellemző nyelvi viselkedési formának. Hogy ez mennyire súlyos tévedés, bizonyítják azok a megnyilatkozások és gyakorlati tapasztalatok, amelyek arról tanúskodnak, hogy a munkás- és paraszti közösségekben sohasem volt divatja az öncélú és sunyi trágárkodásnak, s a megfelelő beszédhelyzetekben használták is a „másokat kímélő szavakat” (Raffai Sarolta). Helytelenül értelmezik a „közönség, a nép szintjén” is a feladatukat azok a szórakoztató „szakemberek”, akik úgy vélik, hogy a „néppel úgy kell közösséget vállalni, hogy úgy 76