Hevesi Szemle 13. (1985)

1985 / 5. szám - TUDOMÁNYOK - Bakos József: Nyelvi környezetvédelem - közelről

beszélnünk a színpadon, a kabaréban, mint a kocsis (ma már ez is inkább csak szólásszerű jelzés), s biztosan hatása van annak a poénnak, amely a trágárságra építi mondanivalóját. (Vő. Élet és Iroda­lom, 1985. márc. 22'.). Az egészséges nyel­vi humor iránti érzéketlenségünk okát és forrását is abban kell keresnünk, hogy a humor nevében nap mint nap alpáriassággal inzultálnak bennünket, s a durva röhögéssel kísért trágárkodó po­énok is ludasok abban, hogy ifjúságunk és felnőtt közönségünk nagy részének nincs füle költőink kifinomultabb humo­rához, iróniájához, s a nyelvi humorko­dásban közvetített ízes nyelvi formák ér­zékeléséhez. A színpadok, a pódiumok deszkáin el­szaporodtak a kétértelmű szavak, s ál­lítólag a prüdériát is megleckéztető disz- nólkodó nyelvi illetlenkedés szinte tö­meges népszokássá, divathóborttá vált. De legalább míves szellemességgel for­mált összefüggésekben, beszédhelyze­tekben kapnának szerepet a mocs­kos szavak. Éppen fordítva törté­nik: maga az összefüggés drasztikus és szürkén egyoldalú. Erre vonatko­zólag igaznak kell ítélnünk Csurka Ist­ván megállapítását: csak az „altesti és nemzési szavakkal” való dobálózásban nincs semmi szín, semmi változatosság, semmi szellemesség, csak szürkeség és egyhangúság” (Magyar Nemzet, 1983. febr. 2)6.). És sunyi öncélúság! A funk­ció nélküli szabadszájúság, malacság és trágárkodás mai költőink és prózaíró­ink gyakorlatában elriasztja az olvasókat azoktól az alkotásoktól is, amelyekben olyan obszcén nyelvi formák is szerep­hez jutnak, amelyek — éppen, mert nem obszcén az összefüggés, a beszédhelyzet —, nem sértenek sem nyelvi, sem íz­lésbeli érzékenységet sem. Weöres Sán­dor A hétfejű fenevad című művének vaskos szövege például az egészséges hu­mor forrása. Ügy azonban nem fogal­maznék, hogy bár benne az „egészséges trágárság” (Kritika, 1985. 5. sz. 36.) önál­ló sajátos művészi funkciót teljesít, kö­vetendő példát szolgáltat arra, hogy az egészséges közízlés és az obszcenitás kö­zötti ellentét feloldását magának az ol­vasónak kell elvégeznie, s felmentést adni az „irodalmi durvaságnak”. Ezt a jelzős szerkezetet Esterházy Pétertől idéztük. A megnevezett jelenségről val­lott nézeteit annál is inkább számon kell tartanunk, mert röviden és velősen fo­galmazta meg a szépirodalmi trágárko­dás, obszcenitás leglényegét. Nem az obszcén szavak eredményezik az irodal­mi durvaságot: „Valójában obszcén szó nincs is, csak obszcén összefüggés..., s az agresszivitás, türelmetlenség árnyé­kában természetes a mocskos szó” (Vi­gília, 1985. 5. sz. 427.). Juhász Ferenc is felmentést ad egy-egy versében az úgy­nevezett csúnya szavaknak, ha azokat a verstörvény-akarat kívánja és kéri, s ha az indulatok, a megrendülések ere­jének érzékelésére is alkalmasak. De hol a határ, mi a mérce? Vajon a modern­ség, a korszerűség, az avantgárd szándék ad-e kellő megnyugtatást az olvasónak, ha ilyen versrészletek sértik nyelvi és ízlésbeli érzékenységét: „Mint ki fejében hordja végbelét,/ döfödi az ég/ a Föld ölét: össze-szét/ s föl-le/ Nyakig a szar­ban a tárgyak/ Elfutok, de bevárlak” (Ver/s/ziók a JAK-füzetekben). — „Egy­szer/ mint lehúzott vécé,/ zúg majd a Dies irae/ tisztán, mint egy kitörölt segg” (P. Gy.: Mint levetett). A novel­lákban, a regényekben egyre nagyobb mértékben elszaporodó nyelvi draszti- kumok, trágárságok szinte öncélú hal­mozása is megzavarja az olvasókat, s az anyanyelvi műveltség finomítására tö­rekedő nyelvművelőket, pedagógusokat. Bólya Péter C-dúr fisz-moll című re­gényrészletének (Űj írás, 1983. 3. sz.) és Sü'kösd Mihály Kemény Zsigmond leve­let ír a császár és királynak című írásá­nak (Kortárs, 1983. 3. sz.) művészien for­mált nyelvi szövetében légüres térben hányódnak a nyelvi drasztikumok. Az ízléstelenség határát is súroló obszceni­tás merev falat emel a művészi hatás és a műélvezet közé: a nyelvileg igényes olvasó tehetetlennek érzi magát: retteg attól a gondolattól, hogy egyesek ezeket a műveket úgy fogják értékelni, mint az ízes magyar nyelv korszerű példáit szolgáltató alkotásokat. Bizonyos jelen­ségek már ma is riasztóak. Ifjúságunk keresi azokat a könyveket, amelyeket „elkapkodnak az olvasók a trágárságok miatt” (Vö. Földeák János: 22 évi költői szótlanság után). Sok a panasz a mai színpadi alkotá­sokra is. Hogy miért, arra Hárs Ernő e versrészlete adja meg a választ: „Ke­ress egy közhelyet, üss bele pár szerep­lőt,/ zsírozd be nemiséggel, sodord egész laposra,/ ha kisült, ízesítsd kaszárnyái szavakkal,/ s már is tálalható a modern színdarab” (Hárs: Faragatlan epigram­mák). Sajnos, valóban súlyos nevelési probléma színdarabjainkban, filmjeink­ben túlburjánzó „csúnya” szavak elleni társadalmi méretű küzdelmünk. Az erő­vonalak még bizonytalanok. Ezt tanúsít­ja például Nemere István Mit ér a szó, ha csúnya című írásához (Élet és Iro­dalom, 1982'. ápr. 16.) hozzászólók olykor nagyon is bizonytalan állásfoglalása. Egyénileg és társadalmilag egyaránt fel­77

Next

/
Thumbnails
Contents