Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 5. szám - TUDOMÁNYOK - Bakos József: Nyelvi környezetvédelem - közelről
leg megbánom... Bár ezt — az egyedüllétet — akkor is megélhetném, ha lenne feleségem, gyerekem. Így látom helyesnek, ahogy történt. Így jött, és kész. Olyan kicsi, olyan parányi az egész élet! Nem mindegy, hogy hogyan éli le valaki? Én legalább azt csinálom, amit szeretek. Ezt megadta a sors, sőt még azt is, hogy ebből a borzalmas betegségből felépüljek, hogy újra játszhassak. Lehet, hogy holnap lefordulnak a székről, vagy mit tudom én ... Az egész már akkor is ajándék volt. — Nemcsak! ön is pesszimistává vált? — Nem vagyok borúlátó. Csak reális ... Sárhegyi István • Tudományok Az öncélú és sunyi trágárkodás Nyelvi környezetvédelem — közelről! A címmel arra is utalunk, hogy nyelvi környezetünk szennyeződése már a tűrés határán átcsapó nyelvhasználati jelenségeket is felszínre hozott: szinte morális felmentést kap a nyelv- használati szabadosság, a szabadszájú- ság, a nyelvi malackodás, lucskosság, a közízlést is sértő nyilvános trágárkodás. „Természetes” nyelvhasználati gyakorlat az obszcén szófordulatokkal élés, s türelmetlenségünk, ok és indulatok nélküli agresszivitásunk árnyékában a nyers, a durva hangnem, a szemérmet is sértő ocsmány beszéd egyre általánosabbá válik. A nyelvhasználati illetlenkedésből sportot űzünk, s megbotránkoztató, sértő nyelvi formákkal és sumákoló szándékkal inzultáljuk egymást, önkéntelenül vetődik fel a kérdés: hol a határ, hol a mérték, s van-e egyáltalában elfogadható magyarázat és mentség a nyelvi elszegényedéssel együttjáró öncélú és sunyi trágárkodásra. Sajnos, ma már súlyos társadalmi jelenséggel állunk szemben: nem elég a háborgás, a felháborodás. A jelenség mögött meghúzódó okokat kell megkeresnünk. Hogy valóban nemcsak nyelvi, nyelv- használati jelenségről van csupán szó, hanem viselkedési kultúránk helytelen irányú formálódásáról, s érzelmi életünk elszikesedési folyamatáról is, bizonyítják azok a kezdeményezések, amelyekben a szőkébb nyelvművelő, nyelvvédő szándék és gyakorlat kiszélesítésének társadalmi méretű vállalását is látnunk kell. Nem tartjuk véletlennek például azt sem, hogy az MSZMP XIII. kongresszusán is elhangzottak ezek a mondatok: „Óvjuk nyelvünket, s tanítsuk a szép, tiszta beszédre a fiatalokat is. Száműzzük a trágárságot a nyilvános életből, az irodalomból, a kultúrából a sajtóból, a televízióból. Ezt segítse a család, az iskola, a hírközlés, az irodalom és a művészet.” Tudományos életünk felelős vezetői sem véletlenül bélyegezték meg „az otromba, minden funkció nélküli trágárságok halmozását” (Magyar Tudomány, 1984.6. sz. 425. l.j. Hogy a „ronda nyelvi cefrével” (Gyárfás Endre) terhelt nyelvhasználati gyakorlatunk ma már nincs sem korhoz, sem nemhez, sem iskolai végzettséghez, sem foglalkozáshoz kötve, arról azok a sajtóbeli megnyilatkozások is tanúskodnak, amelyekből a legjellemzőbb szöveg- részleteket itt is megidézzük: „A trágárság társadalmi jelenség: már az istenáldotta gyermeksereg minden második szava olyan jelentésű, ami ellen berzenkedik a jó ízlés.” (Alföld, 1983. 11. sz.). Szomorú jelzés számunkra, hogy az iskolai évzáró ünnepeken több igazgató szóvá 75
