Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 5. szám - SZÍNHÁZ - Sárhegyi István: Az ezerarcú Márkus
Próbálnék inteni, hogy pihentessünk egy kicsit, de már folytatja is: — Nem lehetne egy olyat csinálni, amelyen szemüvegben vagyok? Kellene egy olyan is! Hiába, nem is rossz az, amikor az embert fényképezik ... Ülünk, hallgatom. Nem lehet rá nem odafigyelni. Különösen akkor nyílik ki, amikor a színházról — az igazi, nagy szerelemről — mesél. — Tíz-tizenkét esztendős lehettem, s már színházasdit játszottam. Nem rendeztem, hanem szabályosan theátrumot vezettem. Egyéniségeket találtam ki stb. Borzalmas apparátus volt a fejemben, amit ki kellett élni. Talán ettől lett olyan nagy a fantáziám? Vagy már akkor is az volt? Nem tudom, mi miből lett... — Ezek szerint megleltük a sokszínűsége egyik forrását... — Szerintem nem tehetek róla. így pottyantam erre a világra. Tudatosan csak színész akartam lenni. Talán ösztönös dolog lenne? Lehet... Persze nem tudom, hogy illik-e, sikk-e ilyet mondani. Sokkal érdekesebb lenne, ha azt állítanám, hogy kitalálom. Egy biztos: amikor egy szerepet játszom, abban mindig hiszek. Annak sikerülnie kell! Szóba kerülnek az ötvenes évek. Mára már eltűnt belőle az indulat, inkább bölcs iróniával gondol vissza azokra az időkre. Néha-néha azért felcsattan a hangja. Különösen akkor, amikor eszébe jut egyik évfolyamtársa, aki ma neves filmrendező. — Az, aki engem ki akart nyírni! A könyvemben is csak azért nem említettem meg név szerint, mert az édesanyját szeretem. Különben bárkinek elmondom büszkén, szaftosán, boldogan, hogy ő volt a gerinctelen. Az akkori időszak egyik „nyírója” volt, s most azt kritizálja a filmjeiben. Ez olyan szép, igazi, gerinces magatartás . .. Szeretem. Egyik alkotását se láttam. Lehet, hogy egy nagyon ügyes mester, mert a szakmát meg lehet tanulni. Az egy más ügy. Más a rendezés, mert ott a celluloidszalaggal állok szemben és nem az emberekkel. Hm... Figyeli, milyen bölcseket mondok? Szóval ott az anyag, a lényeg, nem az ember. Persze én magamból indulok ki. Tudok olyan kollégát, akit taccsra tett ez az ember, s aztán eljátszotta a filmje egyik főszerepét. Nekem ehhez nem lenne gyomrom. Nem tartom magam hősnek vagy valami fenenagy jellemnek, hiszen az ember kénytelen olykor megalkudni. Egy közösségben nem lehet úgy élni, hogy folyton megsértődjünk, mert akkor állandóan ezt kéne tenni. Hiszen minden színész és rendező gerinctelen... Most ugye nagyon kiadom magunkat? Ronda ember vagyok. Mint ahogyan az emberek mind rondák. Kevés a hiba nélküli. Én sem vagyok az. így hát el kell nézni bizonyos dolgokat. Persze vannak súlycsoportok ... S az előbb említetteket már nem lehet, nem szabad elnézni. Nem tudom eldönteni: tényleg ennyire rossz lenne a véleménye az emberekről, rólunk? Nem kell sokáig töprengenem, mert azonnyomban felel a ki nem mondott kérdésre. — Nem hiszek az emberek megváltozásában. Valakiben van egy anyag, s az 72
