Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 5. szám - SZÍNHÁZ - Sárhegyi István: Az ezerarcú Márkus
Az ezerarcú Márkus A Magyar Rádió portáján álldogálunk. A kissé morózus portás kilétünk, jövetelünk célja felől érdeklődik. Mondjuk neki, hogy megvan az engedélyünk a belépésre, de ez nem nagyon győzi meg. Telefonál, szervez, ellenőriz. Ki tudja még meddig tartana a fárasztó hercehurca, ha fel nem tűnne riportalanyunk, Márkus László. Délután öt óra, pontosan érkezett. Elindulunk a Pagodába. Hát, mit mondjak ... A neve után többet reméltem. Kicsi, füstös, zajos eszpresszó. Bizalmatlanul méregetem a környezetet, de sok töprengésre nincs időm, mert Márkus észreveszi, hogy a kezemben a róla szóló könyvet szorongatom. Azonnal rábök: — Jó, még lehet valahol kapni? — Vidéken már sehol. — Mi az hogy vidéken?! Már Pesten sincs ... Utalok arra, hogy ezt az ő személye, az őszintesége, nyíltsága tette ilyen sikeressé. Jól esik neki a dicséret — ezt jelzi egy utánozhatatlan mosoly s egy apró grimasz —, de rögtön a riporternő erényeit említi. — Ez a dolog nélküle soha nem született volna meg. Kezdetben nem is akartam csinálni, de a hölgy olyan erőszakos, olyan kitartó volt, hogy az nem is igaz. Még nálam is erőszakosabb volt, pedig az nagy szó... Teljesen leterített, muszáj volt nyilatkoznom. Az ő érdeme azonban tényleg az, hogy hagyott olyanná lenni, amilyen valójában vagyok. Nem akart mindenáron kitűnni, átadta nekem a terepet, s csupán irányított. Ez az, amire nekem szükségem is volt, hiszen, ha nekem mondják, hogy írjak egy könyvet, azt sem tudtam volna, hogy hol kezdjek hozzá. — Mindenesetre az olvasók vették a lapot... — Ez igaz, bár nekem megsúgták, hogy nem mindenkinél vették volna. Mert ugye az attól függ... Hadd nagyképűsködjek egy kicsit, jó? Miért ne — gondolom. Jól áll. Mint ahogy jól áll neki a huncut mosoly, a harsány kacagás, az élénk gesztikulálás is. Ettől lesz egyedi. Ettől lesz Márkus. Miközben mi diskurálunk, fotós kollégám rendületlenül dolgozik, folyton villog a vaku. A fényképezés „szenvedő alanya” egy darabig tűri, aztán játékosan a szeme elé kapja a kezét: — Jaj, én már vak vagyok! Már nem tudom, hogy kit látok, már nem látok senkit, már kész vagyok ... 71
