Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 5. szám - SZÍNHÁZ - Gábor László: A Második Hatvani Zenés Nyár
A második Hatvani Zenés Nyár Az első alkalmakat mindig megelőzi valami felfokozott várakozás, aztán pedig könnyen körüllengi azokat valamilyen utolérhetetlen varázs, valami, ami sohasem tér vissza. Inkább másodszorra vagy harmadszorra derül ki, hogy egy ötlet, vagy vállalkozás valójában mennyit ér. A Hatvani Zenés Nyár esetében sincs másként: az elmúlt esztendőben olyan fesztiválhangulat alakult ki, szinte önmagától, hogy emiatt is akadtak kétkedők a jövőt illetően. Elhangzottak olyan vélemények, amelyek szerint az újdonság élménye vitte győzelemre ezt az ügyet, a közönség ezért fogadta oly nagy szeretettel az előadásokat, mert hatott rá a frissesség. Majd jövőre elválik, hogy valójában mekkora lehet a vonzerő, biztos az időjárás sem fogadja kegyeibe a szervezőket, másodszorra a vendégtársulatok is meggondolják, hogy fél országot átutazzanak. Valami valóban bebizonyosult ebben az esztendőben, mégpedig az, hogy életképes a kezdeményezés, nem fantaszta terv arra a hatvani szabadtéri színpadra fesztivált szervezni, amelynek nézőterét mindenki túl tágasnak tartotta a táblás házakhoz. Való igaz: régebben nyaranként alig csábította ide néhány rendezvény az érdeklődőket, s kevésszer teltek meg a széksorok. A zenés nyárra viszont több jeles színház küldte el képviselőit, hogy bemutatkozzanak, s hogy megméressenek. Mert nemcsak egyszerű vendégjáték, hanem az egészséges vetélkedés is idecsábította a társulatokat: ritkán van alkalmuk szakmai zsűri díjait megszerezniük. összességében végül olyan forma alakult itt ki, amely egyszerre szolgálja a nézők és a művészek érdekeit. Hosszas utazás nélkül lehetnek így tanúi a Zagyva-parti város lakói a magyar színházi élet néhány érdekes zenés bemutatójának, a színészek és a rendezők pedig kiléphetnek városukból, megszokott közegükből: új mércét, új hallgatóságot találhatnak. Ezért hangsúlyozta az elmúlt esztendei megnyitójában a Művelődési Minisztérium színházi főosztályának vezetője, Gödöllői Lajos a távlatokat: ha meggyökeresedhet ez a rendezvény, országos hírű és fontosságú fórummá válhat. A Második Hatvani Zenés Nyár jelentősége éppen abban volt, hogy a keretek megszilárdultak: arcot, formát, hagyományt teremtettek a programban. Bombasztikus, új koncepció nélkül folytatódott ott a kezdeményezés, ahol tavaly abbamaradt: ugyanazok a társulatok hozták el más produkcióikat, teljesebbé, árnyaltabbá téve a róluk kialakítható képet. Műfaji sokoldalúság jellemezte a bemutatókat: egy víg- és egy nagyopera, egy zenés játék és egy operett szólalt meg a szabadtéri színpadon. Egyben találkoztak ezek a színpadi játékok: nem hagytak lehetőséget a zeneileg képzetlenebb nézőnek sem a „kikapcsolásra”, a látványos és érdekes színházi estékkel ajándékozták meg a „nagyérdeműt”. Emellett feltűnt néhány olyan egyéniség, aki még a „vájtfülűek” számára is nagy élményt nyújtott. Gondoljunk csak Gregor József csodás baritonjára, vagy a debreceni társulat még kiforratlan, ám nagy lehetőséggel kecsegtető tagjára, Soskó Andrásra, aki Hunyadi Lászlót formálta meg, esetleg a Debreceni MÁV Szimfonikusok lenyűgöző játékára, Váradi Hédi alakjára, s még néhány arcra és hangra, amelyek mély nyomot hagytak a szemlélőben. Egyszóval most sem maradtunk fesztiválhangulat nélkül, nem szűkölködtünk felfedezésekben és élményekben. A szegediek előadása A sevillai borbély érett összhangjával lepte meg a nézőt. Szép kiállítású díszletek között, pergő cselekményszövésű rendezésben, 68
