Hevesi Szemle 13. (1985)

1985 / 5. szám - VERS - PRÓZA - Abody Béla: Tibor bácsi szabadulása

tói, miszerint Tibor bácsi a börtön kapujában odaszólt volna hitvesének: ne menjünk még haza, moziba szeretnék menni. Igaz lenne, vagy ráfogás? Ha igen, ki találhatta ki? Talán én?

A meghatott szóváltás utóbb elernyedt, érthetően.

Így aztán inkább egy szertartás, mint valamilyen emberi érintkezés részesei voltunk. S a naiv kérdésekre, hogy milyen volt odabent, valami ilyet morgott Tibor bácsi, hogy tűrhető.

Csakhamar békén hagytuk, mert fáradtnak látszott és nem akartuk túladagolni magunkat, rábízván, hogy mikor óhajt látni bennünket legközelebb.

Nemsokára jelentkezett. Réz Pált és engem akiart látni, együtt.

Olyasmi történt, ami életemben — beleértve persze Déryhez fűződő kapcsolatomat — még soha. Déry arra kért bennünket, hogy hallgassuk végig a börtönben írt G. A. úr X-ben című regényét, elviselhető mennyiségben, napi háromórás adagokban, szombat és vasárnap szünnap. Igényelte kifogásainkat a legcsekélyebb részletekre is kiterjedően, de egy-egy betoldást, vendégszót is szívesen fogadott volna állítólag. — Minden morzsáért hálás vagyok — erre a mondatára pontosan emlékszem.

A művelet meglehetősen unalmas volt. Kezdődött ott a dolog, hogy a mai napig nem tanultam meg — s mostanra már a szégyenem makacsságba csapott át — teljes alázattal és átéléssel olvasni, oldalakat hagyok ki vagy ismétlek meg, előre-hátra ugrándozom, saját szükségleteim szerint, képzeletben mindent átírok. Nem szép dolog egy kritikustól. Mentségem mindössze annyi volt, hogy nem voltam kritikus. (Hát mi?) S Lukács György egy megdöbbentően őszinte, soha le nem írt közlése volt hierarchikus fedezetem: jót tesz a műélvezeteknek, ha a nagyrealisták regényeiből megfelelő intuícióval imitt-amott egy tucat oldalt átlapozunk. De itt most tehetetlen voltam, a regény első betűjétől az utolsóig végig kellett hallgassak egy szuverén alkotást, amelynek ilyenformán nem lehettem társszerzője, a fazont nem igazíthattam alakomhoz. Lehet, hogy ez a befogadási forma rontotta a műélvezetet, lehet, hogy a könyv nehézkessége, túlbonyolítottsága, s az át nem gondolt jelképrendszere okozta, hogy nehezen viseltem hallgatási kötelezettségemet. Még Réz is, aki eszményi lektor volt, hűségesen az íróhoz s a szöveghez, jelezte néhány ülés után, hogy kissé únja a banánt. Mondott is valamit Dérynék, természetesen nem ilyen nyíltan és sértőn, hogy az első ülésen az újszerűség olyan magasra korbácsolta érdeklődését, hogy utána már csak süllyedés következhetett. Közreműködésünk nem adhatott nagyon sokat az írónak: ilyesmiket tudtam produkálni, hogy a páros testrészek anyanyelvűnkben egyesszámban írandók, miegymás. Hasonló vállalkozás többé nem akadt; meglehet Réz, mint felelős szerkesztő és hűbb alkat tovább állta a sarat, de nekem ez volt az utolsó személyes irodalmi kapcsolatom Déryvel.

Majd elfelejtem (szeretném elfelejteni?), még egy volt, talán azért hullik ki a memória rostáján, mert csak formájában volt irodalmi szakértői munka, tartalmában semmi köze nem volt az irodalomhoz. Nyilvánvaló volt, hogy Déry amnesztiájának (utóbb talán rehabilitásának, ezt sosem tudtam bizonyosan és a jogi fogalmak mindig érzéketlen felületet érintettek rajtam) értelme nem valamilyen „általános humanizmus”, emberség vagy szánalom lehetett, még kevésbé reklámtrükk. De szükség volt Déryre, nem a sebeit nyalogató, magát túlélő etikai rokkantra, hanem a működő, író, üzemelő Déry Tiborra. Meg kellett szólalnia. Erre a kutya sem kényszerítette, nem lévén rá se mód, se szándék, s fölösleges is lett volna, mert Tibor bácsi dolgozni akart. S megmondatott neki, hogy erre módja van: írói minőségben sincs már börtönben.

10