Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 5. szám - VERS - PRÓZA - Abody Béla: Tibor bácsi szabadulása
Abody Béla Tibor bácsi szabadulása Régóta vártunk már. Totóztunk, saccolgattunk, mikor tér már vissza Déry az emberhez méltó — s történelmi rangjához illő — körbe, övéi, és erkölcsi adósai közé. Ennél többet nem tehettünk. Mindössze türelmetlenségünk szökkent jókora szárba, s ezt a nehezen múló hónapok csak tovább locsolgatták, növelték. Főként április negyedikében, a felszabadulás — s a rabok szabadulása — ünnepében reménykedtünk, évről évre. A reménykedésbe szorongás vegyült, mert hallottuk Böbétől, hogy rosszul van Déry, kórházba került (Nem lévén professzionalista börtönlakók, nem tudtuk, hogy ez kedvezmény: a beteg rabnak jobb, mint az egészségesnek.) 1961 tavaszán, mint rendesen, Czibor Jánosnál kártyáztunk. A csurkai bál- anya-szindróma évei voltak ezek. Menekültünk a külvilág, de még inkább magunk elől, s a magyar valóság benyújtotta cechet nem volt kedvünk, erőnk és módunk kifizetni. Igaz, e magyar valóság sem kapott sérvet az erőlködéstől, hogy a mi számlánkat kiegyenlítse. Kora reggel kukorékolni kezdett a telefon. (Mondjam-e, hogy nem akkortájt kezdődött a játék, hanem előző nap délután?) Már nem emlékszem rá, ki telefonált és miből derült ki, hogy éppen Jánosnál gyötörtük magunkat. Böbe tán, aki tudta, hol lehetünk ha éppen nem magánlakásainkban, tertium non datur. De nem ez a lényeges, a hír volt gyönyörű: Tibor bácsi otthon van és várja azonnali látogatásunkat. (A postu- mus Déry-barátok, antedatált szemtelen piaci tudor-legyek és társaik valahogyan kimaradtak szíves invitációjából.) Az utolsó kört — fegyelmezett, s egyben játékos disszimulációval — még leosztottuk, ha évekig vártunk, tíz perc nem a világ —, taxit hívtunk s indultunk Tibor bácsihoz. Én talán szokatlan fegyverzetben, mert ezen az éjszakán kápráztatóan ment a lap, s a fizetésemet — no, ezzel ugyan nem valami sokat mondok, tanár voltam — jóval meghaladó készpénz s még több követelés mellett visszanyertem Czibortól anyám utolsó perzsaszőnyegét, amit néhány hete mart el tőlem János. Gondoltam, biztos, ami biztos, jobb lesz, ha Tibor bácsihoz is magammal viszem; ha itt hagyom, János egy hét múlva megint megkaparintja. Ö nyitott ajtót. Az előszobában összeölelkeztünk, én — ez nálam gyorsan előhívható — bömbölni kezdtem. — Ne, Béluska, ezt ne, — vigasztalt — Juhász Feri előtt. Ezt a mondatát — gyermekeimre esküszöm, hogy elhangzott, máig sem értem: éppen Feritől, akkori jóbarátomtól és májdnem-bálványómtól nem lehettek idegenek a szélsőséges érzelmek mutatós megnyilatkozásai. Tibor bácsihoz mindvégig hibátlan és átélt kapcsolat fűzte, nem irigyelhette tőle könnyzáporomat. No, ezt a talányt fiaképnél hagyom, nem lévén megfejtés. Csak éppen ide kívánkozott, szemléltetendő, hogy vannak megfejthetetlen dolgok is. (Sőt, számuk mintha növekednék, ahogy így körülnézek.) így hát együtt volt Déry akkor, abban az évben legszűkebb társasága. (Hogy ki volt még ott Juhászon, Rézen, Cziboron és Csurkán kívül, arra nem emlékszem, hogy kik nem voltak ott, nem sorolom, mert sajtópert akasztanak a nyakamba. Egyetlen történetre emlékszem, de ezt nem biztos, hogy ott hallottam, s az is bizonytalan, hogy a jelenlevők valamelyikétől, vagy talán más9
