Hevesi Szemle 13. (1985)

1985 / 5. szám - VERS - PRÓZA - Dénes Zsófia: Beszélgetés Schweitzer Albertről

Marion erre a nagy orvosra, gondolt, amikor Hollywoodot örökre elhagyta. Tíz évvel ezelőtt éppen azt hallotta, hogy Schweitzer Franciaországban, Güns- bachban tartózkodik. Felült a repülőgépre, és elment az elzászi városba, hogy csillogó és még fiatalasszony létére fölajánlja segítségét az akkor 70 éves orvosnak. Mindazt, ami az ő erejétől és lelkesedésétől kitelik.

Nem volt ez kevés — és nem lett ez szalmaláng. Hanem hivatás, amely azóta is betölti Marion életét. Tíz év alatt kilencedszer repült Afrikába Schwei- tzerhez. Minden évben újesztendő táján indul el, hogy vele ünnepelje jlanuár 14-én a nagyember születése napját. És ottmarad — az egykori luxusasszony — a leprakórházban, a pokoli hőségben négy hónapig, minden évben, hogy megossza a lepraorvos életét. Sohasem érkezik oda üres kézzel. Viszi gyűjtése eredményét, mert az év többi hónapjában Amerika sok városában előadást tart.

Schweitzerről — az amerikai hatalmas Nőszövetség támogatásával. 1965-ben, amikor Schweitzer 80 éves lett, azt ambicionálta Marion, hogy 80 ezer dollárt visz Lambarénébe. És mert nagyon akarta, és mert ő akarta: sikerült is ez neki. Csupa tehetség ez a nem mindennapi nő. A nagy lapok beszámolói szerint még elragadó előadótehetség is az esztrádon.

És nemcsak pénzt visz ilyenkor, de ruhaneműt is, a világ legnyomorultabb embereinek, ládaszámra a felnőtteknek és a leprások szegény kis leprás gyermekeinek, akik közül 24 az ő keresztgyermeke. (Ezekről teljesen ő gondoskodik.) Ezúttal is 400 pár gyermekcipőt visz repülőgépen a betegeknek.

Ahogy itt ül velem szemben: maga az egyszerűség, és mégis sugárzik belőle, hogy rendkívüli valaki. Levetette az eszpresszóban úti kabátját és horgolt sapkáját, afféle egybeszabott, sötét szövetruha simul szép termetére, amilyet mi „dirndli”-nek nevezünk. Semmi ékszer rajta, még karórája sincs, de magára vonja a szemet keze szépsége: hosszú, keskeny és vékony ujjú. Elismerem, hogy ékszer ez is. A dimdli-kivágás szélén pedig egészen keskeny, kis piros szalag hajlik a ruhára: a francia becsületrend lovagi szalagja: a Légion d’honneur. 1959-ben kapta Marion — hiszen Lambaréné francia gyarmatterület.

Hogy az arca szép-e? Több ennél. Erős mintázatú, mintha szobor volna, mégis csupa élet és vibrálás. Szeme barna és szuggesztív, mosolya közvetlen. Azt mondja magyarul (mert Aradon, Magyarországon született) jó kiejtéssel, pedig vagy huszonöt éve él állandóan külföldön.

— Igen, Albert Schweitzer, csodálatos, hogy az ő nagyfáradságú munkája, amely lebilincseli, milyen épségben tartja őt. Orvosi segítsége? Mindig van mellette két-három európai orvos, akik vagy kétéven át a tanítványai... És 28-an ülünk, kórházi munkatársak, rendszeresen asztalánál. Hogy mit eszünk? Azt, amit lehet készíteni, mert az kibírja a hőséget, azután rizst, maioka- gyökeret és banánt. Se halat, se húst nem. Nincs villany, tehát nincs hűtőszekrény — ivóvíz is alig van. Ásványszegény vidék, só a legnagyobb kincs. Reggelire kávét vagy teát iszunk. És dzsemet hozzá — azokról a gyümölcsfákról szedett gyümölcsből, amelyeket maga a doktor ültetett. A négerek nem helyeselték, hogy fát ültet. Azt mondták: aki fát ültet, az meghal, amikor a fa gyümölcsöt terem. De a doktor megmagyarázta nekik, hogy ez csak babona. Amikor a kórházat építették, ő maga is dolgozott, cementet kevert, falat rakott. Egy labarénéi postatisztviselő arra ment és megszólalt:

— No, én igazán nem végzek már nehéz testi munkát, én bizony igyekeztem, hogy értelmiségi legyen belőlem!...

Schweitzer derűs arccal válaszolta:

6