Hevesi Szemle 13. (1985)

1985 / 5. szám - VERS - PRÓZA - Dénes Zsófia: Beszélgetés Schweitzer Albertről

— Lássa, én hiába igyekeztem egy életen át, hogy értelmiségivé váljak.

Marion elnéz a távolba, mosolyog. Meglátszik arcán, hogy örül annak, amit

a távolban most lát.

— Nem képzelheti el senki, hogy szeretik őt a négerek. A betegei és azok, akik messzeföldről hozzá vándorolnak. Le grand docteur, ez a neve... És mindenki szereti, aki csak megközelíti. A kutyája egész nap fáradhatatlanul fut utána. Ha én ott vagyok — én is. Elöl a kutya, utána én. Egész sereg hozzászegődött állata van. Egy egészen kistermetű dzsungelmedve — amely egyébként igen vad — minden este beállít tornácára. Üres kávézsákokból a doktor veti meg ágyát. Csak úgy jó az a medvének, ha a doktor veti meg. Van egy vad pelikánja is, amely minden este a folyópartról repül a házához. Az a csőrével nyomja le a kilincset. Odaáll a doktor elé, és pelikánnyelven addig karatyol, amíg a doktor nem felel neki. Elmondja a madár, ami napközben történt vele. És ha a doktor helybenhagyta, akkor megy a szoba sarkába, ott meghúzza magát és elalszik. Így van ő mindennel és mindenkivel. Mindent tisztel, ami csak él. Az élet tisztelete: ez az ő alapérzése. De kevés az, ha azt mondom: tisztelet. Mert (azt kellene mondanom: ő alázatos az élettel szemben. Ezt tanulgatom én tőle. Ha ugyan ilyesmit el lehet tanulni.

Gépies mozdulattal eltolja magától a duplafeketés csészét. Megrendelte, hogy rendeljen valamit, de nem issza. Nem iszik feketét, alkoholt, és nem cigarettázik. Csupa „nem” •— a kedvtelések iránt.

De a munkát sokféle formában vállalja. Cikkeket ír amerikai folyóiratoknak, hogy pénzt keressen, és már egy memoárkötete is megjelent. Az a címe: All I want is everything. Talán így fordíthatnám magyarra értelmét: Mindössze csak — mindent akarok.

Megkérdeztem Mariontól, jól fordítom-e. Bólint, hogy igen, és most élő szóval kiegészíti a könyveimet:

— „Mindent akarok, amit pénzért nem lehet megvenni!” Például: szeretetet.

— Miért nem írta ezt címnek?

— A kiadó nem akarta ... Túl hosszúnak találta.

Kár — gondolom. De nem feszegetem.

— És Amerikában, Európában a barátai? Mert bizonyára sokan vannak.

Valami felcsillan szemében:

— Igen — mondja mély hangon — ó, igen, vannak ... És sok öröm és kitüntetés ért már, el kell ismernem, de a legnagyobb (Afrikán kívül) mégis az volt, amikor Thornton Wilder, akit minden élő író közül a legtöbbre tartok, mert ő maga a legmélyebb poéta... és aki hosszú, hosszú évek óta legbensőbb barátom. 1955-ben nekem dedikálta azt a drámáját: az Alkosztisz-t, amelyet sokan legszebb művének tartanak. Az ősbemutatóra akkor Edinburghba repültem. Ö, ez nagy élmény volt! Felejthetetlen.

Az az érzésem, hogy Marion szavainak végakkordja illett az egész soron kívüli beszélgetéshez.

7