Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 5. szám - VERS - PRÓZA - Dénes Zsófia: Beszélgetés Schweitzer Albertről
Dénes Zsófia Beszélgetés Schweitzer Albertról Eszpresszóban adtunk randevút. Még nem láttam őt soha, de amint belép a helyiségbe, lehetetlen fel nem ismernem. Nagyon magas, vékony alkatú asszony, úti ruhában. Szőke fején kis piros horgolt sapka. Ruházata szerény, de magatartása és minden mozdulata öntudatos. Nem a „szép asszony”, a híres és dédelgetett asszony öntudata ez. Hanem egészen más. Talán így fejezhetném ki: a jól végzett munka és a rendbe- tett lelkiismeret öntudata. Ö maga beszéli: nem volt ő mindig ilyen. Nem volt neki akkor még fontos a belső élet, és szellemiekben a fokról fokra való fölemelkedés. Egykori férje, a híres hollywoodi filmrendező oldalán ő is a hiú, nagyvilági asszonyok életét élte. Neki is volt Kaliforniában szabad ég alatti fűtött úszómedencéje, amelynek kobaltszínre festett vízén minden reggel frissen szórt gardéniák és kaméliák úsztak. Ez volt az üres és kendőzött hollywoodi asszonyélet szimbóluma. A luxusasszonyoké, a dologtalan nőké, a szépségükből élő sztároké. Neki, Marionnak is volt vagyont érő bundája, látványos ékszere, örökké vendégekkel telített nagy háza. Volt. Merthogy egy napon otthagyta Marion az egészet, betette maga mögött az ajtót, és átállította életét. Belső kényszer vitte erre. Elég volt abból! — mondotta nekem szenvedélyesen. Mert mindent, amit csinál, egészen szeretné csinálni. Eszébe jutott egy rendkívüli ember, azaz idős férfi, aki neki fiatal korában eszményképe volt. Róla írta doktori disszertációját valamikor a Sorbonnen-on. Ez Schweitzer Albert, a nagy orvos és zeneművész volt, akinél Bachot igazabban ma senki sem szólaltatja meg orgonán. Erről az emberről tudta Marion, hogy amikor már elvégezte a teológiát és luteránus lelkipásztor lett, akkor elvégezte a zeneművészeti főiskolát, hogy Bachot méltó tudással játszhassa, de ez a törekvő ember mégis úgy vélte, hogy még mindig nem találta meg igazi útját. És akkor elvégezte az egyetem orvosi fakultását is. Miért? Saját kijelentése szerint azért, hogy elmehessen „a világ legszerencsétlenebb emberei” közé, és azokon segítsen. Az egyenlítővidéki néger leprásokra értette, a „bélpoklosokra”, akik a legnagyobb elhagyatottságban, a legmostohább, legkezdetlegesebb viszonyok között sínylődnek az afrikai francia gyarmatokon. 1913-ban történt azután, hogy dr. Schweitzer Albert, az elzászi Günsbach egykori lelkészének fia, fiatal feleségével elindult az afrikai Gabon gyarmat Lambaréné nevű városába. Hallotta, hogy ott igen sok a leprás beteg, akit orvosi tudomány és emberi részvét nem segít meg. Azóta is ott él Schweitzer az Egyenlítő 50 fokos vagy azon felüli poklában. Hőmérőjük nincs, nehogy a pontos hőfokra rádöbbenjenek. Mi több: a civilizáció igen nagy hiányában és túlszegény anyagi eszközökkel sok ezer embernek elviselhető életet teremtett és folyvást teremt ma is. Felesége — segítőtársa — már meghalt, ö maga csak akkor jön Európába, amikor orgonahangversenyekkel pénzt kell gyűjtenie leprás kórházának és ambuláns telepének. (A Nobel-békedíjnak 1953-ban is azért örült Schweitzer, mert a díjat jelentő 33 ezer dollárt utolsó centig leprás kórházára fordíthatta.) 5
