Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 4. szám - A HEVESI SZEMLE VENDÉGE - Sárhegyi István: Műhelybeszélgetés Szakonyi Károllyal
hivatkoznak, hanem arra, hogy ezek a művek kis közönséget vonzanak, érdekelnek. Nem pusztán tematikailag, hanem .formailag és a meseszövést illetően is. Érdekes volt, hogy amilyen drámákat én átnéztem az utóbbi időben, azoknak a zöme a XVII—XIX. században játszódott. Természetesen ezek is a mai problémákról szólnak, de az áttétel más. mint amilyent a magyar közönség megszokott. Németh László vagy Illyés történelmi drámái is a jelenről szóltak — s ezek felett volt eszmei vita bőven — de mindig tudtuk azt, hogy mi is az író alapállása. Ma viszont a fiatalabbak jobban félnek a politikai tartalomtól. De a legnagyobb baj az, — mint már utaltam rá —. hogy nálunk nem nagy publikumra lehet számítani, s a színházak számára ez a döntő. Van tehát a dolognak egy eszmei és egy gyakorlati, színházcsinálási, üzleti problematikája. — Egyesek azért mégis elérik az áhított célt a színpadot. . . — Jó. jó, előfordul, hogy egy darab megél 15—20 előadást egy százszemélyes teremben, de ilyenkor a bemutató többe kerül, mint az összes bevétel. Ez hát nem megélhetési forrás senki számára. Meg kell jegyeznem azt is. hogy ezek a művek — az irodalmi értéket tekintve — sokkal nemesebbek, mint a darabcsináló íróké, amelyek könnyen előadhatók, sikeres vígjátékok meg ilyesmi. De semmiképpen nem szerencsés, hogy kettéválik a dolog, azaz van egy hermetikusan elzárkózó, esztétizáló törekvés, s egy bulvárszerű, silányabb valami. Ennek össze kellene kapcsolódnia, mint az angol drámairodalomban. Vannak makacsabb fiatalok is, akik elérik, hogy legalább könyvalakban megjelenhessenek. így könnyebb a nyilvánosság elé jutni. Bár ez csak látszat- megoldás, hiszen a színdaraboknak nem ez az élettere. Lehet, hogy némely be nem mutatott drámát majdan felfedeznek, de az ,,öröklétre” azoknak van nagyobb esélyük, amelyek a színpadon is helyet kaptak. A magam részéről valamikor azt reméltem, hogy az amatőrök vagy egyéb kisebb csoportok - tekintve, hogy ezt is fiatalok teremtették meg —■ majd a kortái’s szerzők műveiből válogatnak. Nem ez történt, úgy tettek, mint a profik. S még valami. A darabok sokszor nem a színház közegében keletkeznek, nem kapcsolódnak az ottani légkörhöz, hangulathoz. A „dühöngök" után következő generáció tagjai nem az utcáról csöppentek be a teátrumokba, mert előtte szakmailag -— rádió, televízió — foglalkoztatták őket. Nálunk ez nincs így, pedig a szakmai légkör rendkívül solcat jelentene. Összességében tehát megállapíthatjuk, hogy a pályakezdők sok támogatást kapnak — amennyit csak lehetséges adni •—, de ez nem boldogít. Némelyeknek szerencséjük van — Schwajda, Spíró, Korniss —, s elindulhatnak az úton. A csoport zöme azonban képtelen az áttörésre. — Személyes vonatkozásokkal kezdtük, fejezzük be ugyanígy. Pillanatnyilag mivel foglalatoskodik? — Mint mindig, sokat vállalok, s mint mindig sok mindent csinálok. E; mint mindig, nagy pánikban vagyok, hogy lesz-e elég időm mindenre. Nyáron egy darabot fejeztem be, amelyet a kőszegi várszínház mutatott be. Ez az első történelmi drámám, s a Bezerédy-Jéle árulás történetét dolgoztam fel benne. Még egy művet befejeztem. Ennek megírására az adott módot, hogy a minisztérium tizenvalahányunkat felkért — a 40. évforduló alkalmából —1 drámák megalkotására. Erről nem akarok bővebben .szólni, a lényeg az, hogy egy mai történet. Ezen túlmenően egy novclláskötetet készítek elő, s ezt október közepére kéri tőlem a kiadó. Azt hiszem, ez éppen elég, hiszen u~ időn ! amúgy is hadilábon állok. Sárhegyi István 76
