Hevesi Szemle 13. (1985)

1985 / 4. szám - SZÍNHÁZ - Bőgel József: Játékszín a Zagyva-parti városban

között, s hangsúlyozni kívánjuk, semmi túlpolitizálásra, túlteoretizálásra nem gondolunk. Mindössze arra, hogy egy-egy műfaj vagy téma köré is lehelne csoportosítani az előadásokat, s még az sem elképzelhetetlen, hogy valamiféle beszélgetés (nem akarjuk használni a tanácskozás szót) is kapcsolódjék a rendezvénysorozathoz a szakemberekkel, a közönség képviselőivel, az irányítókkal. Csínján kell mindezzel bánni, mert mindezek előtt a közönséget nem föltétlenül a csoportosítás, a beszélgetések érdeklik, s a mostani nagyon nyitott művelődési politikában és gyakorlatban nagy haszna és szükségeszerűsége is van akár egy vegyes szerkezetű szórakoztató eseménysorozatnak.

A saját bemutatók létrehozása már el is kezdődött. Zsurzs Éva rendezésében előadták Tito Trozzi Játék és valóság című darabját, jeles színművészek közreműködésével. Petrik József rendezte Zorin nagyon népszerű Varsói melódia című, kétszereplős kamaradarabját, tehetséges fiatalok tolmácsolásában. Az előadásokat szép számban és széles körű érdeklődés mellett „forgalmazták”. Adódtak nagyon hasznos tapasztalatok is. Mindenekelőtt az vált világossá, hogy egyre jobban meg kell teremteni a színházszerű működés technikai, szervezési feltételeit. Igaz, van manapság úgynevezett szent színház (amelynek követői mindenekelőtt az elhivatottságot, az elkötelezettséget, a legmagasabb színvonalra törekvést hirdetik, s kerülnek minden álságot, hivalkodást, színpadi cicomát, és így tovább), vagy szegény színház (ahol a színész és játéka a legfontosabb), s hivatkozhatnánk Lope de Vegára is, aki szerint a színházhoz nem kell más, mint egy konfliktus, két szereplő és három deszka. Ám bármilyen elvet is vallunk, bármilyen formációban is történik a színházi tevékenység, egy akármilyen színpadi alkotásnak mégiscsak megvan a maga rangja, hatékonyságkövetelménye, s pontosan ezzel összefüggésben feltételrendszere is. Ez utóbbit nem lehet improvizálni, nem lehet egy-két lelkes embernek csinálnia. Szcenikusnak, ügyelőnek stb. lennie kell, mert a különböző auditív látvány-élmények egyre nagyobb számban állnak az emberek rendelkezésére, s a színháznak — enyhén szólva — versenyben kell maradnia.

A folytatás több jót ígér. Az 1985—86-os évadban játszani fogják az előbb említetteken kívül Jávor Ottó Damjanich című drámáját, Bessenyei Ferenccel a címszerepben. (A darab a közelmúltban lebonyolított egyfelvonásos drámapályázaton nyert díjat, s az igazi hazafiságnak állít szép emléket.) Előadják még Schnitzler Körtáncát is, Barbinek Péter adaptálásában, Galamb Sándor rendezésében. Megértjük, hogy a Játékszín vezetése némiképp hódolni akar egy divat előtt: a század egyik jeles osztrák írójának, Schnitzlemek valósággal reneszánszát éljük, élik másutt is, drámáinak erkölcs- és lélekrajzi merészségei következtében előállott „tilalmi korszak” lejártával. A Körtánc előadása ugyanakkor „becsatlakozik” a színpadi szabadosság divatjába is. Mondjuk azt, hogy nem baj, egy színházi terítés különböző „ételekből” áll össze, s van helye, szerepe, sőt, szórakoztató funkciója az ilyesmiknek is. Csak arra kell vigyázni, hogy a színvonalból ebben a tekintetben sem kell engedni, mert különben is: Schnitzler például jó író, műve vagy művei előadása révén nem szükségszerű a szórakoztatás „mélyeibe” való leszállás.

S még valamit: tisztában vagyunk azzal, hogy a színházi struktúra minden bővülése, változása újabb és újabb energiákat szabadít fel és terel egyúttal újfajta formációkba is. őszintén hiszünk a hatvani kezdeményezésben, Moldvay Győző animátori tevékenységében, s az eredmények máris láthatók. Ügyelni kell viszont arra a feltételek biztosításán kívül, hogy a Játékszínnek

i

66