Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 4. szám - SZÍNHÁZ - Bőgel József: Játékszín a Zagyva-parti városban
t ködéséről alkotott felfogásunk. Jelentős gazdasági, társadalmi, demográfiai változások, újfajta viszonyok, szükségletek, tudatformálási feladatok következtében úgy tűnik, hogy a korábbinál sokkal nagyobb szükség van a köz- művelődés alulról történő felépítésére, újfajta közösségi forrnák kialakulására, méghozzá olyanokra, amelyek egészen pontosan „letapogatják” egy-egy vidék, község, város tényleges művelődési igényeit, és sajátos formációkban elégítik ki azokat. Ilyennek mondható a Hatvani Galéria, most már Galéria és Játékszín, ahol nagyon hamar megmutatkozott a helyi művelődési szükségletek felmérése, nagy tapintattal és szervező erővel történő kielégítése, egy kiváló és sajátos törekvéseket is jelző „animátor”, programadó, összetartó, organizáló szerepe, mindezek példamutató egysége. A genezis szálainak felderítése után szóljunk most már csak a sajátos művelődési műhely egyik ágáról, az ifjú Játékszínről. Ez mindenképpen új szín, új formáció-variáns a színházi struktúrában. A korábbi példáktól, kezdemé- nyezésektől eltérően ezúttal egy galériára, annak működésére (tehát lényegében képzőművészeti irányultságú bemutató keretre) „telepedett rá” a színházi bemutató színpad. Kezdetben csak irodalmi, előadóművészeti estek, kis- produkciók „látogattak el” a Hatvani Galériába, majd az elmúlt év szeptemberének elejére megszerveződött egy jó zenés színházi előadássorozat, vendégjárás a szabadtéri színpadra. A debreceni Csokonai Színház, a Szegedi Nemzeti Színház, a Népszínház és a Békés megyei Jókai Színház operaelőadásokkal, zenés vígjátékokkal szerepeltek itt. A válogatás némi koncepciót is tükrözött, noha a válogató mindenkor ki van szolgáltatva a kínálatnak, a lehetőségeknek is. Öröm volt látni a nagy érdeklődés, a lelkes nézőcsoportok jelenlétét (mert tapasztalataink szerint a rendezvénysorozat odavonzotta a város körzetébe tartozó több község publikumát is, akik példát mutattak őszinte érdeklődésből, a színházi kultúra támogatásából és szeretetéből, körülbelül úgy, ahogy erre még a fényes szelek időszakából emlékezhetünk). Mivel itt és ekkor még nyárutóról volt szó; őszintén és túlértékelés nélkül elmondhatjuk, hogy nagyon örülnénk, ha a nyári szabadtéri — részben vagy egészben — színházi társulások, fórumok ilyen összetételű és minőségű programokat tudnának biztosítani sok más helyen. Ezt a mércét még évről évre emelni is lehet és kell, de csak annak függvényében, hogy mit kínál a színházi „szakma”, s milyen feltételeket biztosítanak — javuló jelleggel — a szabadtéri színpadon. Az igények kirajzolódtak, a lehetőségek bővültek, az ambíciók is nőttek, és megszületett a Játékszínnek, mint bemutató színpadnak a gondolata és gyakorlata. E kiváló közművelődési műhely most már „felhatalmazottan” (ez célzás és igazgatási tisztázásra), évadról évadra kidolgozott koncepcióval, terv- szerűséggel hoz létre saját színházi produkciókat, forgalmazza is ezeket a maga régiójában, s természetesen az eddigieknek is megfelelően „befogad” előadásokat, például a szeptember elejei időszakban, a szabadtéri színpadon. Valósággal színházteremtő szándék virágzik itt, egy sokoldalú, sokfelé érdeklődő, tájékozódó animátor közreműködésével. Mit ígér ez az újfajta formáció? Szeptember elejére a debreceni és a szegedi társulat operaelőadásait, a Józsefvárosi Színház Molnár Ferenc Delilájából adaptált zenés játékát, s az újabban egyre frissebb törekvéseket demonstráló békéscsabai együttes operettelőadását. Ismételten mondhatjuk, hogy a lehetőségektől is függően ugyan, de sok más szabadtéri programra nézvést színvonalas ez a sorozat. Lehetne a jövőben — ebben a vonatkozásban — arra is törekedni, hogy például legyen valamilyen összekötő szál a meghívott produkciók 65
