Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 4. szám - SZÍNHÁZ - Bőgel József: Játékszín a Zagyva-parti városban
• Színház Játékszín a Zagyva-parti városban Kritikusnak, színházművésznek, színházpolitikával foglalkozóknak idestova két évtizede kedvenc témája, vesszőparipája a színházi struktúra. Ez részben bűnbakprobléma is: sokan úgy vélik, hogy a színházi élet „örök” vagy na- gyohis egyedi, hic et nunc válságainak okai között a struktúra zártsága, elavultsága okvetlenül felpanaszolandó. Nem könnyű állást foglalni, mert — mint sok másban — ebben a tekintetben is hiányzik a kellő kitekintés, más országok színházi struktúrájával való összehasonlítás, a tanulságok leszűrése, a tudományos értékű-színvonalú feldolgozás, célkitűzés. Tény azonban, hogy a magyar színházi élet nem várt sokáig, s az előrelépésben nem várt szövetségesek is akadtak. Már több mint egy évtizede működik a Dunaújvárosi Bemutató Színpad, amelyet mindenekelőtt Latinovits Zoltán szenvedélye, újat akarása alapozott meg. Ö és mások nagyszerű társat leltek az akkori adottságokat, színházi szerkezetet feszegető törekvésekhez a Bartók Béla Művelődési Központ igazgatójában, vezető munkatársaiban. Ösz- szeverbuválódott egy kis csapat, s a művelődési központban egyre-másra hozták létre a saját színházi produkciókat. Rövidesen saját profilja lett e bemutatószínpadnak, s bár művészeti vezetője időszakonként változott, a színészek is különböző színházaktól jöttek, volt valami állandóság is éppen a közreműködők körében. Túlzás nélkül színháztörténeti jelentőségű volt ez a kezdeményezés, hiszen egy új színházi formációt is hozott létre, adott a magyar színházi életnek, a „bemutató színpadot”. Kezdetben voltak akadályok (mindenekelőtt jogszabályiak), ellenkezések, mégpedig színházpolitikai oldalról, de rövidesen kialakult a helyi és a központi (minisztériális) irányítás erkölcsi, anyagi támogatói köre. A példát mások és másutt is követték, s ma már ott tartunk, hogy a székesfehérvári Vörösmarty Színházat, a tatabányai Orpheus Színházat és a Budapesti Játékszínt is a bemutatószínpadok közé sorolhatjuk azzal a megjegyzéssel persze, hogy az elsoroltak közül több más funkcióval is rendelkezik, s jogállása is változó. Közben új formációk is jöttek létre — az úgynevezett színházi kisszövetkezetek (a legismertebbek a budapesti Hököm Színpad és a Magyar Színkör) —, a bemutatószínpadok azonban megtartották úttörő szerepüket, megőrizték ilyen jellegüket, s valahogy organikusabb, tisztultabb szándékú, feladatrendszerű és működési bázissal rendelkező színházi kereteknek számítanak, amelyeknél jobban megvalósulhat a közművelődés komplexitása, a műhelyjelleg, egy-egy adott régióhoz, hagyományaihoz, szükségleteihez való kötődés. Minden bizonnyal ez a strukturális tendencia az egyik szülője a Hatvani Galéria és Játékszínnek. És még több más ambíció, tendencia is. Köztudott, hogy ugyancsak másfél évtizede sokat változott a közművelődés egészéről, intézményrendszerérői, mű 64
