Hevesi Szemle 13. (1985)

1985 / 4. szám - VÉSŐ - PALETTA - Farkas András: Jelet hagytak maguk után

Egerben a szakszervezeti székházban, sőt a Mátravidéki Fémművekben rajztanfolyamot is toboroztak.

Ezt a szorgalmat az eredményre, azonnali hatásra történő kultúrpolitika kívánta. Akkor a munka és a munkás, a munkás és a természet viszonya állt az érdeklődés homlokterében.

A nyári hónapokban a népkerti KIOSZK helyiségeit használták a festők, s ezzel az intézkedéssel mintha le akarták volna rakni egy egri művésztelep alapjait. (Ma is végig lehetne gondolni ezt a gondolatsort!)

Évente kétszer tartottak maguk, műveik fölött seregszemlét. A kiállítások anyagát Gyöngyös, Hatvan, Győr, Hódmezővásárhely és Újpest közönsége is láthatta. (Ma irigykedve gondolunk erre a mozgalmasságra!) Hogy a közönség mit és mennyit fogadott be a főleg munkást, munkát ábrázoló festményekből, szobrokból, ma már nem lehet megállapítani, de a tárlatokat iskolák, vállalati csoportok sűrűn látogatták, s eligazítást is igényeltek az akkori művészbarátok. Az egri képzőművészeket az 1552-es ostrom évfordulója komoly feladat elé állította. A városi tanács nagyméretű táblaképet rendelt az alkalomra. Öttagú brigádot szerveztek, a jubileumi képet így megfestették. A Líceum dísztermében ki is állították; majd az egri hősök mintázata a tanács nagytermében kapott végleges helyet.

A gárda életében akkor következett be jelentős felerősödés, amikor a Pedagógiai Főiskola, a mai Ho Si Minh Tanárképző Főiskola elődje a rajztan- szék oktatóival is bővítette a létszámot. Csatlakoztak hozzájuk az önállóan dolgozó művészek is, de a rajztanszék irányító szerepe ettől az időtől kezdve meghatározóvá vált. Nemcsak azért, mert az alkotók már érett művészekként érkeztek Egerbe, azért is, mert annak a négy-öt embernek, művésztanárnak munkahelyi, szellemi kölcsönhatása, e hatás tömörsége közvetítette azokat az irányt szabó elveket is, amelyek akkortájt „fentről” viharos gyorsasággal követték egymást. Mindez akkor tűnik szembe, ha az 1956 utáni fejlődési vonalat, szerteágazást, szerkezetet összevetjük az 1953-as, majd az 1955-ös nagy vitamenetekkel, a szocialista realizmus és az egyéb felfogások között kialakult feszültségekkel. A csoportnévsor bővülését az ötvenes évek közepéről azért érdemes lejegyezni, mert az itt található nevek közül nem egy a későbbiek során kiállításaival, felfogásával — ha nem is iskolaszerűén — nyomjelzővé válik számunkra: Bíró Lajos, Baskayné Dienes Klára, Gádor Kálmán, Jakuba János, Király Róbert, Kishonthy Jenő, Nagy Ernő, Platthy György. Ekkor itt találjuk még a később elköltözött Adler Miklóst és Saár Zsuzsát is.

Tíz év után, 1962-ben Kastaly Istvánt a helyi szervezet élén Nagy Ernő főiskolai tanár váltja fel, aki a mai napig — különböző változások után, is vezeti ezt a helyi művészi alakulatot.

Talán túl nagy teret szenteltünk az államilag elrendelt, irányított szervezeti életnek, a struktúrának. Valóban úgy hisszük, hogy valamilyen szervezetre szüksége van ennek a jelentőségében és hatásában még mindig másodrendű művészeti ágnak, noha a festő, a szobrász, a grafikus mégiscsak a művében, a művével együtt viszi a vásárra a saját szellemiségét, egyéniségét. Ha ez elkészül, nincs más, csak a szembesítés lehetősége és kötelessége a közönséggel.

Ezek az egri festők és szobrászok — többségükben — ma is itt élnek és dolgoznak a városban, a megyében. A Népújság és jogelődje által közölt kritikákat olvasgatva, lapozgatva a még itt-ott megőrzött kiállítási meghívók, katalógusok között, magunk is úgy érezzük, idő kellett és kell ma is ahhoz, hogy ezt a negyven évbe belesűrűsödött folyamatot, kritikusaival, a mecéna61