Hevesi Szemle 13. (1985)

1985 / 4. szám - VÉSŐ - PALETTA - Pogány Ö. Gábor: Bálványok nélkül vagy bálványok között

a halandzsa, a bikkfanyelv üresjárataiból, abból, hogy az agyonreklámozott kirakatok nem kecsegtetik a plebset árubőséggel, a műtermekben felhalmozott választékkal.

Az operettszínpad, a maszkabál, a permanens farsang után áhítozók mozgalma ártatlan időtöltés lehetne, ha volna onnan átjárás a felsőbb emeletekre, ám a lépcső tetejéről lidércek, ufók vigyorognak azokra, akik a magasabb régiókba szeretnének feljutni, máshol áthatolhatatlan falak meredeznek a tetőteraszra igyekvők elé. A művészettörténeti elvágyódás — ebből a bűvös kafkai körből — gondterhelt töprengésre késztet, az ígéret földje tovatűnik a múltba. A szecesszió „után” a szimbolizmus a kincskeresők aranybányája, Puvis de Chavannes, Gustave Moreau az újonnan kikiáltott próféta. Közben összegyűjtik a Párizsi Szalon egyik száz év előtti kiállításának tárgyait, melynek rekonstrukciója meghaladja a látogatottság rekordját. A beavatottak eleinte mulatnak a visszás népünnepélyen, kedvük hamarost iróniába fordul, nem tudják, bosszankodjanak-e és szembe merjenek-e nézni a kísértetekkel? Azóta az Orsay rakparton levő kiérdemesült pályaudvart felújították képtár céljaira, s a francia főváros, „a modern művészet Mekkája” rövidesen a XIX. századi akadémikus festészet és szobrászat világviszonylatban legnagyobb múzeumát mondhatja magáénak.

Nem valószínű, hogy a közönség — ez „a gyanús közeg” — csillapíthatatlanul sóvárogna egy aranykornak nem mondható időszak emlékanyaga után. Az örökbecsű szépségideáihoz, a természetelvű festészethez való visszatérést a rossz közérzet, a kínzó veszélyérzet sürgeti. Az első atombombák ugyan Japánban hulltak le, a szorongás — mindenekelőtt — Európában, a fehér emberek körében roncsolja az idegeket, kelti fel a menekülés vágyát, keresi a megnyugvás ösvényeit. Afrikában a vízhiány érdektelenné halványítja a radioaktív felhők fenyegetéseit, Latin-Amerikában egy-egy kényelmes fekvőhellyel is megválthatni az interkontinentális riadalmat. Az öreg földrész, Eurázsiának ez a másodrendű félszigete két világháború megpróbáltatásai után nemcsak azért retteg, mert egy parlamentáris troglodita hirtelen haragjában esetleg megnyomja a rakétaindító gombot, de mostanság még inkább attól, hogy elfogy az oxigén, nem részesül kellő ellátásban a szürkeállomány. Nem kell lételmélettel foglalkoznia annak, aki szomjúhozza a tiszta levegőt, szeret erdőben mászkálni, gyönyörködik a mezők liliomában, a fülemüle füttyében. Ezért van azután az, hogy a mucsai álmodernek lekésik a korszellemet, paralelogrammba kényszerített panelekkel építgetik a kilúgozott környezetet, mialatt már a posztmodernek is gömbszeletekkel, hántolatlan fatörzzsel, natúranyagokkal dolgoznak. A vétkesen egyoldalú kommentátorok tévedésben hagyják a kulturális eligazításra számítókat, azt szuggerálják a búsongóknak, hogy a képzőművészetnek nincs mondanivalója a válságperiódus életviteléről. A vigaszra várók esetlegesen, sokszor csak a véletlenek szeszélyéből bukkannak olyan képekre, melyek a dús növények, a kies völgyek, mozdulatlan síkságok, barátságos szőlődombok üde látványával enyhítik a nyugtalankodók aggályait. Márpedig nem szabadna lelki támasz nélkül hagyni a művészetekben bizakodókat, az érzelmi felüdülésre várakozókat, akiket a gondterhes jövőre nézve a toronyházak összkomfortja nem véd meg a légszennyezéstől. A művészetbe vetett hitet az igazi korszerűség állíthatja helyre, az emberiség megmentésének a programja, a célravezető környezetvédelem. Milliók és milliók fel kell készüljenek a természet elpusztításának megakadályozására, amihez nem elegendő a nyomelemek kalligráfiája, az elektronmikroszkópok átható tekintete; a látási érzeteket foglalkoztató egyezményes jelek készlete nem teljes az ép levelek színének, a pisztrángok viliódzó mozgásának, a madarak röptének az ihlete nélkül.

32