Hevesi Szemle 13. (1985)

1985 / 4. szám - VÉSŐ - PALETTA - Pogány Ö. Gábor: Bálványok nélkül vagy bálványok között

A biológiai egyensúly megőrzése megoldhatatlan az esztétikai egyensúly helyreállítása nélkül. A felszabadulás utáni művészettörténet átélte már a sematizmus két korszakát, 1949 és 1956 között, majd 1972-től napjainkig, először a szocialista realizmus szűkös értelmezésével, másodszor a későn érkező előőrs, avant-garde tardive védnökségével. Az utóbbi azért kártékonyabb, mert már háromszor annyi ideje tart, mint ameddig az előbbi nyesegette az egészséges hajtásokat. A tartozik rovaton — különben — mindkét kolumnában még számos tétel kipéeézhető. A frakciók kiváltságának a megszüntetése szabad folyást engedne a kreatív adottságok csonkítatlan jelentkezésének, s egyben feleslegessé tenné az alkalmazkodást a követelőzőkhöz, öntömjénezőkhöz, cezarománokhoz, mert az anyagi függőség, a helyezkedés miatt senkinek se kellene megalkudnia önmagával. Nem vitás, hogy a kreativitás kritériumairól a csoportosulások éppolyan terméketlen szócsatát folytathatnának egymással, mint a minőség, a haladás, az öntörvényűség tárgykörében, az ellenfelek gátlástalanul mutogathatnának a másik táborra, hogy amit ott csinálnak, az álművészet. A részrehajló közigazgatás hatálytalanítása viszont őszintébb megnyilatkozásokra serkentheti az alkotókat, s ez a társadalmi haszon szempontjából már önmagáért is beszélne. „Hatalmi” szóval senkit nem lehet az ügyeletes bálványok imádatára szoktatni, az élet problémáival küszködök legjobb belátásuk szerint dönthetnek arról, reagáljanak-e a közügyekre, a KRESZ-táblák liturgiájával áldozzanak-e ideget s velőt a haza oltárán, vagy a faültetők, énekesmadarakat gondozók, naplementében gyönyörködök közé álljanak.

A művészetet művelők, a művészetet hivatásuknak választók ne aszerint osztályoztassanak, hogy kinek milyen hagyományhoz van köze, a hetven év előttihez, vagy a hét század óta elevenhez, ne legyen hátrány, ha valaki elsajátította a szakmai minimumot, és szabad kézzel (fait a la main) ábrázolni, látványt reprodukálni is tud. Lassacskán mindegyre tudomásul szolgál, hogy a posztfeudális megrögzöttségek se képesek tartani a Gothai Almanach pozícióit, a kutyabőr, a pergamen nem áll jót egyetlen életműért sem; ki ér többet, professzionista vagy amatőr, diplomás vagy autodidakta, népi káder vagy pecsétes írással igazolt naív? Szabadiskolából csak az kerülhet-e be a képzőművész-szövetségbe, aki nem tud rajzolni? Ha a főiskolai oklevelet valaki finom tájképek, cselekményes életképek megfestése közben, mediterrán tradíciókon iskolázott szobrok mintázásával szerezte meg, vajon tagja lehet-e a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának? Jobb volna elkerülni ezeket a buktatókat, s mivel a tárgyilagos ügyintézésre jó ideig még nincs kilátás, engedélyezni kellene az eltérő módszertani felekezetek elkülönülését, ki-ki a párjával, természetfestők, kockológok, neoreálisták, asztráltak, stilizálok, abszurdok külön-külön... a közös célért, a magyar művészet felvirágozásáért, korlátlan lehetőségeink kiaknázásáért.

(A Szerkesztőség ezzel a tartalmas írással vitát indít, vállalkozva a legalább ilyen szinten megírt, ennyire magvas hozzászólások közlésére.)

33