Hevesi Szemle 13. (1985)

1985 / 3. szám - VÉSŐ - PALETTA - Pogány Ö. Gábor: Kurucz D. István festőművész

A jubileumi esztendő Kossuth-díjasa:

Kurucz D. István festőművész

Munkássága kínált alkalmat a művészettörténészeknek, műítészeknek arra, hogy a népi realizmus fogalmát meghonosítsák a kritikai irodalomban. Ha azokat, akik ezt a fogalmat használták, sarokba szorítanák, hogy szabatosan határozzák meg, miként értelmezik az általuk alkalmazott szakkifejezést, bizonyára csak körülírni tudnák, hosszas fejtegetésekbe bocsátkoznának, hasonlóságokra, rokontörekvésekre utalnának. A műértők, tárlatlátogatók, de még a szakmabeliek is nagyjából ugyanazt értik alatta, bárha a terminus technikus mindkét elemének pontosítása körül vég nélküli vitába lehet bonyolódni. Az esztétikai álokoskodás már kétségbe vonta a realizmus létezését, a népről pedig melléknevesítve is olyan sokféle szociológiai fokozat terjedt el a publicisztikában, hogy művészeti vonatkozásaiba a provincializmustól az avantgarde ezotériáig valahány bénító csökevény és progresszívnak vélt kiváltság belefér. De mivel Kurucz D. István századunk második felében a hódmezővásárhelyi képzőművészet szinte jelképes megszemélyesítője lett, Tornyai Jánosék örökébe lépve hitelesítette ezt a szavakba foglalhatatlan szemléleti, módszertani sajátságot, a népi realizmust.

Miért állítható, hogy Kurucz a vásárhelyi jelleg markáns képviselője? Kétségtelen, hogy életrajzi adatai is erre rendelték. Izig-vérig „Paraszt Páris” küldötte, születése, vérmérséklete, társadalmi hovatartozása szerint, s ha Hódmezővásárhely nem tekinthető csupán városnévnek, de művelődéstörténeti hagyománynak is, akkor Kurucz D. István e becses és elevenen ható szellemiség folyamatosságának egyik kimunkálója, hivatott hírnöke, olyan valaki, aki személyesen közvetített az elődök és az eszmét ma is vállalók között. Pályakezdésekor, a harmincas évek közepén még találkozott a kezdeményező nagy nemzedék legtöbb tagjával. Fél évszázada szemtanúja volt a Tornyai Társaság megalapításának még a mester életében. A Képzőművészeti Főiskolán Rudnay Gyula növendéke lett, később kollégájává fogadta őt Kallós Ede, Rubletzky Géza, Medgyessy Ferenc, a közbülső generáció fáklyavivőivel, Vén Emillel, Kohán Györggyel, Almási Gyula Bélával, Galyasi Miklóssal is kapcsolatba került, s a helyi művészélet felszabadulás utáni újjászervezésében velük és másokkal együtt felejthetetlen érdemeket szerzett.

Mindez megmaradhatna a biográjikus feljegyzések esetlegességei között, ha nem tükröződne műveiben is. A vásárhelyiség nála nem annyira a körülmények véletlenjeiben jelentkezik, mint inkább képeinek az előadásmódjában, stiláris érvelésében, festői hangvételében. A második világháború idején ösztöndíjas volt Itáliában, s ha igaza lenne azoknak, akik a Palazzo Falconieri, a Collegium Hungaricum egykori lakóit a Római Iskola skatulyájába gyömöszölik, akkor ő is a klerikális neoeklektikának bélyegzett egyenruhába kellett volna beöltözzék. Akkori festményei a szülőföldjéről hozott emlékeket visszhangozták, nyilvánosság elé került dolgai a Viharsarok nyomott hangulatáról, a falusiak nehéz helyzetéről vallottak, arról, a félelmetes kiszolgáltatottságról, ami együtt járt a paraszti léttel. Bizonyosnak látszik, hogy amikor ezeket a megrendítő állóképeket komponálta, igencsak hasznát vette olaszországi tanulmányainak. Az 1945 előtti valóság a magyar falvakban — éppen anyagi szűkössége miatt — egyhangúságot árasztott, aminek megjelenítéséhez leginkább is a tőmondatos egyszerűség illett. Kurucz eszközökkel ábrázolta a falvak, tanyák lakóit, a tyúketető anyókát, a középkori elmaradottsággal küsz42