Hevesi Szemle 13. (1985)

1985 / 3. szám - VERS - PRÓZA - Abody Béla: Emlékezetem pályája

másfajta, négyszög alakú kör helyett egy ötszög alakú. Más tartalékom nem volt, és rangom közjegyzői hitelesítésével nem foglalkoztam. Volt még más játékom is több, mint sok; mit bánkódjak a rádiókabarén, amikor ott volt a zajosabb tévé, ekkortájt neveztek ki a Vidám Színpad igazgatójának, dolgoztam az Operaházban, miegymás.

Máig érthetetlen maradt halk, hangsúlytalan szakításunk után két-három évvel a Rádió, személy szerint Marton Frigyes és Szilágyi György jelentkezése; beszélgessünk, hátha szót értünk. Nem tudtam, mit kell itt beszélgetni; egy okkal-ok nélkül elpárolgott kapcsolat szót sem érdemel, s a következtetések levonása sem feltétlenül az érdekelt felek közös játéka. így szólt a találkozás mellett: az, hogy semmi sem szólt ellene.

Arra is jól emlékszem — ebben az egyben biztosan nem hibáztam; bűneim szerkezete másfajta — rengeteg időnk ment a találkozóhely megjelölésére. Kínáltam szép igazgatói szobámat, felajánlottam, hogy házhoz megyek, ők, ki is mondva, „semleges területhez” ragaszkodtak. így kerültem az Astoria előterébe, életemben először, s utoljára, azt hiszem. (A korábbi éveket, amikor is egyetemi menza volt itt, és én összetarháltam a rossz étvágyúak maradékaiból a magam ebédjét, nem számítva.)

Mindenki barátságos volt, csak az nem derült ki, mit akartak. Semmit sem kértek, igaz, nem is ajánlottak. Még kapcsolatunk helyreállítása sem került szóba. Lehet, hogy valamit nem értettem meg, amit csak körülírniuk lehetett? Kötve hiszem; nem voltam (még?) buta fiú, őket meg, javukra mondom, nem lehetett a virágnyelv óvatos szokásával megvádolni. Ök valami okból fontosnak tartották nem éppen terjengős együttlétünk tényét, hiszen ők kezdeményezték, én nem, de semmiféle kellemetlen érzés, kínos feszültség nem környékezett. (Hogy ami fölösleges, okvetlenül káros, később tanultam meg, nagy áron.) Kisfokú talaj menti kíváncsiság maradt bennem, ami aztán tovább csappant és egy-két nap után elmúlt. Talán ők várták, hogy igazgatói önérzetemtől fűtve most én kérek valamit? Valószínűtlen. Tapasztalt emberismerők voltak mindketten, pontosan tudták, hogy soha életemben nem jelentkeztem a rádiónál, televíziónál, lapoknál munkáért, „valami kis ötlettel”, mindig vártam, hogy engem kérjenek. Igaz, akkor aztán azonnal mondtam az igent, gondolkodás, önmérséklet, válogatás nélkül. Ám, itt nem volt mire igent mondani. Békés találkozásunk maradt mind a mai napig tartalmatlan, de érvényes jelképnek.

(Folytatása következik)

Földi Péter: Álom

15