Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 3. szám - VERS - PRÓZA - Bodrogi Gyula: A verselő Kibédi
Színész-poétaként A verselő Kibédi Azt hiszem, vajmi kevés ember akad kis hazánkban, aki ne ismerné a nevét, jellegzetes vonásait, orgánumát. Ha róla beszélünk, azonnal eszünkbe ötlik megannyi szerepe, felejthetetlen alakítása. El lehet-e képzelni a népszerű párost — Hacseket és Sajót — nélküle? Aligha. S most már bizonyára azt is kitalálták, hogy kiről van szó. Igen. Róla, Kibédi Ervinről. Próbáltam fagga- tózni, hogy vajon mi mindent tudnak a személyéről, de csupán a szokásos válaszokat, úgyis mondhatnám, sablonokat kaptam feleletül. Foglalkozása? Színész. Hobbija?.. . hát, úgy tudom, hogy sokféle rádiót, magnót, televíziót gyűjt. S még valami? Isteni humora van, nagyon jókat nevetek rajta. Valóban. Kibédi nagyszerű komikus, szenvedélyes gyűjtő. Emellett azonban van még valami más is. Valamit különösképp szívesen művel. Mi ez a kedvenc időtöltés? Nem titkolom tovább: a versek világa, a költészet. S nemcsak mint olvasó, hanem mint költő. Ügy van, verseket ír, méghozzá szép, okos, komoly költeményeket. Beszélgetésünkkor erről a lírikus „beütésről” kérdeztem. — Kíváncsi lennék arra, hogy mi vitt téged erre az útra, s egyáltalán mit jelent számodra az a szó, hogy ihlet? — Nézd, ez a kifejezés túlságosan fennkölt. Inkább azt mondanám, hogy mindnyájunkban rejtőzik valami, amit ki akarunk fejezni, ami kikívánkozik belőlünk, amit a többiek tudomására szeretnénk hozni. Ehhez természetesen különböző formák állnak a rendelkezésére: a színjáték, a zene, a tánc, a képzőművészet és az írás. En ezt az utóbbit választottam. Akadnak olyanok, akik már diákkorukban verselgetnek, mások csak később kezdik. Ügy gondolom, hogy legalább egyszer-kétszer mindenki megpróbálkozik a Pegazus meglovag- lásával. Jómagam szinte állandóan írogatok-firkálgatok. Persze, nem pusztán verseket, olykor megpróbálkozom a prózával is. S mindez miért van? Jólesik papírra vetni a gondolataimat. Azokat a kérdéseket és válaszokat, amelyeket a mindennapi élet szinte számolatlanul hoz elém. S a legfontosabb ezek közül az, amellyel valamennyi halandó társam előbb-utóbb szembekerül: vajon mi dolgom a világban, vajon miért, mi célból létezem. — S megtaláltad a megnyugtató megoldást? — Nem vagyok benne biztos, de ha a véleményemre vagy kíváncsi, akkor egy mondattal így felelhetek: azért élek, hogy tanuljam, megismerjem az életet. Lehet, hogy mindnyájunknak ez a dolga, feladata. S ha már valamelyest megfejtettük a „titkot”, s időnk is jut rá, akkor miért ne avatnánk be másokat is? S itt az én, ha úgy tetszik, ars poeticám. A színészeknek az a tragikusan megkapó sorsuk, hogy mindenkor mások gondolatait, érzéseit tolmácsolják. De amikor én ragadok pennát, amikor én szaporítom a sorokat, akkor ott állok az olvasó előtt. Maszk, smink nélkül, szinte meztelen tárulkozom fel, nézek szembe saját magammal. — Egy pillanatra kanyarodjunk vissza a teátrumhoz. Melyik műfaj áll hozzád a legközelebb? — A kabaré, s azt is megmagyarázom, hogy miért. I.tt nagyon okosnak kell lenni. Mert az igazi kabaré csak akkor értékes, ha — a mulattatás mellett — okos és precízen pontos. — A verseknél ugyanez a helyzet? — Őszinte leszek. Képtelen vagyok arra — s persze nincs is szándékomban 16
