Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 2. szám - VÉLEMÉNYEK KERESZTTÜZÉBEN - Pécsi István: Hazafelé
csak azt óhajtottam látni: milyenek vagytok: haszonlesőek, hatalomsóvárgók. Távoztam, tiétek a terep.” De sokszor téblábolt félúton. Önmagán és másokon derülve, ironizálva. Magánya védvára lett biztos menedéke, az erőedző, az idegsimogató csend. A valóság azonban újabb ütközetekre hívta. A katedrán — kívánta, pedig nem kellett volna ráállnia — tiszta fogalmakért viaskodott, ellenfrontot alkotó, intrikus kollégáit, gerinctelenné sorvadt kartársait így fricskázta: ,,1300 forintért nyomorítsam meg lényem. Soha.” Aztán jött az országos vihart kavart falusi pedagógusháború: két társával együtt megszüntetett egy közös igazgatású gimnáziumot, ahol a kisebbségi érzésektől senyvedő igazgató — szellemileg vékonypénzű, semmihitű ta- nítócska, persze jó kapcsolatokkal — félelmében rántott kardot ellenük. Megint az az út, a hazafelé kanyarodó rajzolódott ki emlékezetében, s nem futott vissza, hanem szövetségeseket, hasonló karakterű partnereket keresett. Nem hemzsegtek, de néhányan — köztük neves zsurnaliszták — tettekben bizonyították hitüket, emberségüket. így hát csak csatát vesztett, de azt a hadjáratot megnyerte, rájőve arra, hogy az elvek annyit érnek, amennyit valóra váltanak belőlük. Azért lett újságíró — túl a szabatos, veretes, az árnyalt stílus iránti rajongásán —, hogy ezen a poszton hatékonyabban szolgálja az általa helyesnek tartoott ügyet. Az a gyermekkori kiskapu jelképessé vált, s affelé haladt. Tévelyegve, botladozva, szakmai ártalmaktól fertőzve, kisstílűségtől csapdosva, búfeledtető poharakért nyúlva, százharminchat kilójától gyötörve, az egy helyben toporgástól, a körben járástól fanyalogva, de majd minden bajbajutotton segítve. Talán visszaadott valamit abból, amit kapott. Hová lettek a frázisokat puffogtató évfolyamtársak? Vérbeli, kiégett kispolgárokká szelídültek, abba a révbe jutottak, amelyre hangoskodásuk ellenére áhítoztak. Roncsokká korcsultak. Ha erre gondolt, nem bánta meg, mert a megpróbáltatások megértővé nevelték. Képes lett a teljes fordulatra. Ismét normál súlyban, megváltozott életvitellel, könnyedén és elegánsan vállalta küldetését, csak a szegénységtől, a haláltól tartva, mindkettő ellen munkával védekezve. Tudatosult benne: semmi sem véletlen, egy fűszál sem létezhet értelmetlenül. Hitte: ő, akárcsak más, egy folyamat része, egy láncszem, egy összekötő kapocs, amely a múlt jelen által formált üzenetét közvetíti a jövőbe. Hagynunk kell valamit magunk után. Könyvekbe kódolt hitvallást, életböl- cseletet, veretes humánumot, mert minden más illékony, semmibe hulló. Lerombolta magánya sáncait, s most már tisztán látta azt a szimbolikus utat, amelyen az az ötéves kisfiú elindult. Félve, riadozva, sokszor megtorpanva. Már nem futott, rohant, hogy feltépje azt a nyikorgó ajtót, s ráköszönjenek az ismerős fák, a simogató udvari fények, a szívet melengető, sóvárgó hangok. Nem sietett, mert tudta közel van, egy pillanat és hazaér ... Négy évtized során először, de véglegesen. 87
