Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 2. szám - PEDAGÓGIAI MŰHELY - Szűcs László: Vallomás a hivatásról
és tanári pályafutásom, tudományos kutatásaim ezernyi elgondolásában. De mégsem gondoltam soha komolyan arra, hogy az 1960-as évek táján, esetleg dupla fizetésért is, a martinkemencék előtt kohómérnök legyek. Egyértelműen azért, mert akkor már nagyon szerettem a tanári hivatást. Ma már biztosan tudom, hogy ez a „szerelem” máig is megmaradt, és talán most sem tudom megmondani pontosan, hogy miért, de nagyon erősen így érzem. Így kezdtem valahogy régen az egri főiskolán. Hogy milyen is volt akkor, időzzünk el itt egy kicsit. Harmincöt év soknak tűnik annak, aki maga sincs még annyi, de a magyarság újkori 40 éves létében ez igen nagy idő. És nagy idő volt az 1948-ban létrejött egri főiskoláéban is. Talán ezért sem lehet elfogódottság nélkül beszélni a főiskoláról, mert ma is, az itt dolgozók közül néhányan, akkor hallgatóként annyit örültünk és vívódtunk, önfeledten bizakodtunk és hajnalokig vitatkoztunk. Itt néztek ránk a régi freskók. Itt verődött fel lépteink alatt az elhanyagolt, százéves kövek finom pora. Itt szóltak hozzánk sokszor a tűz erejével a tanári buzdító szavak. Itt öntöttünk egymásba annyiszor bizalmat és új erőt. Itt vettünk nagyon komolyan mindent. Felelősségteljes megbízásokat kaptunk, s ezek átlagon felüli teljesítményekre sarkalltak minket. Sokan természetesnek vették a jelszót is: tanulni! De azt is, hogy a közösségért hosszú távon dolgozunk, s erre egy életre elkötelezzük magunkat. Viszont gyakran úgy érzem, hogy ez ma már sok ember szemében nem érdem. Sőt nem is megbecsült. Akkor másképp kellett dolgozni is itt, mert egészen más kort éltünk. Talán magabiztosan bizakodók voltunk olyan helyzetben is, amikor a meredekek szélén az alvajáró biztonságával jártunk. Áll ez az akkor induló egész tanárképzésre, az alig valaminek nevezhető akkori feltételekre. Igazi hős kor volt ez a kis főiskola életében is, amelynek harmadik évébe én is belecsöppentem. A Debrecenből átjött, majd visszaszivárgó okos és jó tanárok, akik szemünk láttára szinte két kezükkel építették e főiskolát, és akik arról sem feledkeztek meg, hogy a laborok jódszagú levegőjében politizáljanak is velünk. A gyakori képzési hullámzások, az'intézményi megszűnés visszatérő kísérteiéi és a megmaradás még nagyobb öröme is hozzátartozott az egri főiskolás élethez. S a tapasztalatok hiányát tanárnál és hallgatónál egyaránt az újat akarók merészségével és lelkesedésével pótoltuk elég gyakran. De eltelt 37 év és igazán szépen felnőtt, naggyá vált az egri főiskola, mely első és egyetlen munkahelyem idáig, pedig már 53 éves vagyok. Ez is egy nagy ragaszkodás. Nehezen tudnám magam más helyen elképzelni bármilyen beosztásban is, mint az egri főiskolán és nemcsak főigazgatóként. Ez az intézmény nekem sok mindent megadott és megbecsült. Harmincéves voltam, amikor már tanszékvezető lettem a kémián. Igaz, hogy gondokkal, kevés tapasztalattal és sok nehézséggel, de csináltam kollégáimmal együtt, akik mindig segítettek. Harmincöt évesen elvállaltam a főiskola igazgatói feladatait, melyre visszagondolva, ma szinte megrémülök, hogy hogy mertem ezeket vállalni, szinte gyerekfejjel. Talán egyedül a mozgalom, az új szellembe vetett hit, az állandó tenniakarás segített, nem is annyira a növekvő szaktudás, hiszen a tudománynak szerény művelője voltam és vagyok. Annak ellenére, hogy 1966-tól négy évig a műszaki-kémiai tudományok aspiránsa voltam, 1971-ben kandidátusi fokozatot szereztem, és a miskolci egyetemen műszaki