Hevesi Szemle 13. (1985)

1985 / 2. szám - PEDAGÓGIAI MŰHELY - Szűcs László: Vallomás a hivatásról

ás 1948 utáni bizonytalansága a miskolci tanítóképzőbe sodort. Távolról sem azért, mert akkor már valami elkötelezett hivatástudat hajtott volna a pedagógus pályára, azt hiszem, inkább csak tetszett, hogy tanító lehetek, és a lehetőség adva volt. Családom, valószínű a közeli múltból örökölt tapasztalat alapján, a biztos kis megélhetést nyújtó vasúti tiszti pályát akarta — ősze- rintük alig elérhető álomként — biztosítani számomra.

Jómagam a fordulat éve tájékán vajmi keveset tudtam még az egyetemi, főiskolai életről, legfeljebb annyit, amennyit az akkor oly divatos plakátokon láthattam, hogy most már mindenki tanulhat. Azt hiszem, hogy akkor valójában én sem akartam igazán továbbtanulni. Csupán a kitűnő érettségi bizonyítvány és áldott emlékű osztályfőnököm gyakori és egyre erőszakosabb, szüléimét győzködő családlátogatásai indítottak el egy olyan pálya —, és a felsőoktatás — felé, amiről környezetemnek fogalma sem volt, hogy mi az. így kerültem az Egri Pedagógiai Főiskolára, s erről legfeljebb csak annyit tudtam, hogy tanárokat képez és egy új intézmény a közismert kis városban.

Nem készültem mindenáron pedagógusnak, menet közben szerettem meg ezt a pályát, most már tudom, hogy ezt a hivatást. Emlékeim szerint valójában két dolog vonzott: a tanulás egyre érdekesebb lehetősége és a természet- tudományok sejtelmessége. Szerettem írni, rengeteget olvasni, később beszédeket fabrikálni, de ennek ellenére sosem gondoltam arra, hogy humán szakos legyek. így kerültem az egri főiskola matematika—kémia szakára 1950 szeptemberében. Nehéz, mostoha körülményű főiskolai évek voltak ezek. A romjaiból ébredező ország és politikai életének egyre nehezebb napjai. En ekkor mégis nagyon boldognak éreztem magam, hiszen tanulhattam és még ráadásul több volt az ösztöndíjam, mint apám gyári fizetése.

Szabályszerűen elragadott az akkori világ pezsgő politikai élete. Legalább annyit foglalkoztam a nyiladozó ifjúsági mozgalommal, mint saját tanulmányaimmal. Tizenkilenc évesen beléptem a pártba. Csak a jót láttam, a szépet, a csodálatosnak tűnő jövőt, amit oly gyakran szó szerint mondogattak az idősebbek. Alig tudtam valamit azokból a politikai, társadalmi gondokból, amelyeket később saját bőrömön is éreztem. Már a kémiai tanszék gyakornoka voltam (akkor ez volt a legalacsonyabb rang a felsőoktatásban), amikor elfogadtam azt a felkínált lehetőséget, hogy az egri főiskola első függetlenített DISZ-titkára legyek. 1954-ben kezdtem el és 1956-ig csinálhattam.

A tanulással viszont úgy voltam, mint a kiéhezett ember a terített asztallal. Hiába szereztem 1953-ban tanári diplomát, valami hajtott még tovább. Így 1954-ben már mérnökhallgató voltam Miskolcon, és 1960-ban diplomáztam. Sokat tanulva, viaskodva az idővel végeztem a műszaki egyetem levelező tagozatát. Nappal DISZ-titkár vagy tanszéki gyakornok, éjszaka pedig tanuló és mindig fáradt mérnökhallgató, s kéthetenként hajnalban, zsíros kenyérrel a zsebben, a vonaton fagyoskodó egyetemista. De most is azt mondom — talán most még jobban —, nagyon megérte.

Az az igazság, hogy a pedagógus pályát közben szerettem meg igazán. Ha szabad ezt úgy mondanom, nem is annyira a pedagógia tudományáért lelkesedtem, hanem tanítani, emberekkel foglalkozni, mindig magyarázni, ha kell, lelkesíteni, segíteni és krétával a tábla előtt állni. Máig is ezt szeretem legjobban. Acélgyártó-mérnök diplomám is van, aminek igazán sok hasznát vettem a főiskola akkor induló új műszaki tanszékén, az elméleti kémiában

57