Hevesi Szemle 13. (1985)

1985 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Mocsár Gábor: ...eleitől fogva

ban, egy kicsit Pénelopé. Margit különben sohasem hallott róla, hogy egy ilyen nevű nőszemély valaha is létezett a világon.

Doberdó poklának nevezték el akkoriban azt a szörnyű katonadarálót. József főhercegnek — iskolákat járt! — Dante pokla jutott eszébe, amikor hadvezérként széttekintett a harcmezőn. „Mező”? Csupa szikla, szétlőtt házak, s lent a völgyben az Isonzó folyó. A főherceg távcsővel szemléli a robbanásokkal felszaggatott tájat.

A távcső látókörébe belekerül néha egy katona, akire — pedig egyszer kezet fogott vele — nem jut a figyelméből. Nekem viszont innen a mából, személyes okok miatt is ki kell őt emelnem a sok tízezer közül. Ö lesz majd ugyanis az apám. Egy huszárról van szó, hajdúsági huszárról, aki német vezényszavakat ordibál a szakaszának- „Közös” alakulat ugyanis az ezrede — s itt német a vezényszó. Nem is szakaszvezető tehát, hanem „cugszfürer”. Sűrűn átkozódik, s erre oka nemcsak ez a dübörgő pokol, hanem az az arcpirító gyalázat, hogy huszár létére — nincs lova. Amikor Görz városában „kivagoní- rozták”, elvették a huszároktól a lovakat — gyalog neki a vad, morgó, dübörgő hegyeknek, kúszni, mászni, kapaszkodva a sziklákba, mintha zergék lennének, nem pedig alföldi magyar lovas katonák.

Ezt a szakaszvezetőt az első mozgósító paranccsal szólították a 16. közös huszárezredbe, s a háború első napja óta járja a különböző frontokat. Szerbia vad hegyei közt kezdte, ott tanulta meg, hogy a libát, mielőtt kardra húzva tűz fölött megsütik, előbb meg kell kopasztani, mert ha a toll tokja beleég a bőrbe, oly förtelmesen büdös lesz a liba húsa, hogy nincs ördög, se róka, aki megegye. Szerbiából fel Galíciába. Ott azért valamivel jobb volt az élet. A lovak szőre kifényesedett a szinte otthoni ízű füvektől, takarmánytól, s a fiatalasszonyok — férjük, ki tudja, hol lapul egy cikcakkos lövészárokban — nem oly megátalkodottan tartózkodók, mint a szerbiaiak voltak. Azoktól még az is kitelt, hogy az idegen katonákat, ha leteperték őket, s a hódító jogán erőszakos sarcot akartak venni tőlük, a párna alá dugott hegyes késsel szíven szúrták — épp, amikor a legkellemesebben érezte magát a sarcvevő katona. Az is jó volt Galíciában, hogy a huszárnak nem kellett belefeküdnie a lövészárokba, bakák dolga az, nem a huszároké: soha kellemesebb világháborút!

Tapasztalt és ravasz volt az a cugszfürer. Nemcsak rangja által szerezte a tapasztalatokat — idő kell ahhoz, hogy három csillagot varrhasson a parolijára —, életkora — 34 éves — meg a háta mögött hagyott kétországbeli front is ellátta a háborús viselkedés fortélyaival. Természete szerint is ravasz volt és körültekintő, inkább óvatosságra volt elszánt, mint küzdenivágyásra, ő aztán ha tehette, nem dugdosta ki a fejét a sziklák mögül. S ez — úgy érezte — az otthoniak miatt is kötelessége: két gyermek vár rá otthon. Juliska — a nagyobbik —< meg a fiú, aki nevét a keresztségben ősi szokás szerint természetesen tőle kapta: András a fiú neve. Bandi.

Apjuk még nem tudja, hogy amikor majd a háborúból hazatér, két árvát talál otthon. Miközben ő a sziklákon csúszik-mászik, a felesége, Szakáll Juliska, tüdővészben meghal. Ömiattuk, meg persze önmagáért is bújt, lapuit, s ha kellett, kőhöz lapulva kúszott a sziklák közt a szakaszvezető, s nagyon haragudott a folyón túlról szakadatlanul ágyúzó, srapnelleket röptető olaszokra, akiket a mieink a maguk nyelvén taliánoknak neveztek. Szidta az anyjuk istenét, azok pedig a mieinkét szidták, mert ezek visszalőttek- Az olaszok a szakaszvezető szerint megunhatták volna már azt az ádáz szokásukat, hogy ha egy rohamukat a mieink visszaverik, újrakezdik — roham roham után, és úgy látszik, ennek sohasem lesz vége.

14